Olvasási idő: 5 perc
Akarsz hallani egy jó sztorit? Egy kérdés, mely hallatán valamennyien felkapjuk a fejünket. És miért ne tennénk? Sokszor egy jó sztori jelenti a fényt a szürke hétköznapokban, a kreativitást a naptárbejegyzésekkel telezsúfolt fejekben, vagy a való életből történő menekülést . Egy jó történet kitárja lelkünket és megnyitja elménket, akár egy nagy kanál csípős paprika édesanyánk kristálytiszta húslevesében.
A „világ story-telling gurujaként” emlegetett Robert McKee Magyarországra hozatala hatalmas sikernek számított. Az MCC Vezetőképző Akadémia intenzív képzésének hallgatói teljes létszámban vettek részt a szemináriumon. November 16. közeledtével napról napra nőtt az izgalom, ami a napi emlékeztető üzenetek robbanásszerűen megugrott számában is megmutatkozott. A kezdéskor így csaknem 250 résztvevő várta, hogy megtudja, mi is a valódi történetmesélés alapja és esszenciája. Az esemény kiemelt fontosságát hűen tükrözte a közönség soraiban helyet foglaló széles sztárrepertoár: Dobó Kata, Goda Krisztina, Kamarás Iván és Gesztesi Máté tágra nyílt szemekkel figyelték, milyen új impulzusokat tudnak szerezniszakmai munkájukhoz.
McKee termet uraló karakterrel, hatalmas precizitással és színes szitokszó csokorral robbant be a terembe. Ő nem volt a fennkölt vizualizáció, a közönségszórakoztatás, vagy a protokoll embere. Fáradhatatlanul ontotta magából a tudást, akár a vizet egy buzgó szökőkút egy forró nyári estén, és aki nem figyelt, bizony hamar sereghajtóvá vált a gondolatok kusza útvesztőjében. Ilyen esetben Robert egy-egy elmés gondolata és történetmesélésről alkotott képe szolgált iránytűként. McKee szerint az emberiség egyezményes nyelve a történet. A szavaival élve, meséléskor az ember elméje megnyílik a külvilág felé, szíve kitárul, egoját és előítéleteit félretéve próbálja a lehető legrészletesebben megérteni, mi is az, ami körülötte zajlik. Ezt aztán tollát és fantáziáját megragadva veti papírra egy történet formájában. A guru szerint nemzeti szinten is vitathatatlan szerepe van a story-tellingnek. Mikor egy társadalom bezárja elméjét és ideológiai zsákutcába kerül, a belső háború elkerülhetetlen. Ezt alapul véve fogalmazhatnánk úgy is, hogy a mesélő nem csupán izgalmas szavak megalkotója, hanem egy ország képviselője, aki minden egyes nap harcba indul a saját népéért a gondolat rögös útján. McKee úgy fogalmazott: egy kreatív írónak rendíthetetlen pusztítónak is kell lennie. Nem elég, hogy csaknem harmincszor több adatot kell tudnia a témáról, mint amiről ír, hajlandónak kell lenni munkájának akár teljes egészét a kukába hajítani. No de miért tenne bárki ilyet? A válasz egyszerű. A minőség szűk rostáján csupán az elmeséltek 10 %-a csúszik át, a többi, sokadrangú gondolatot pedig elkerülhetetlenül ki kell írni magunkból, hogy aztán bezárjuk azokat, majd messzire hajítsuk kulcsát.
Milyen érdekes, hogy a történetmesélést korunk egyik híres gondolkodója is nélkülözhetetlennek tartja. Jordan Peterson kanadai pszichológus kérdése a következő: „Mi van, ha a történetek, amiket hallunk, igazabbak, mint a valóság, amiben élünk?” Dr. Peterson érvelése alapján a történetek a mesélő által megélt tapasztalatok, körülmények és emlékek manifesztációi. Mikor egy történetet mesélünk el, minden addig átélt élményünk elevenedik meg. Hiszen hogyan is tudnánk írni hitelesen olyanról, amiről azt sem tudjuk, mi fán terem? Jordan és Robert minden bizonnyal egyetértenének abban, milyen fontos is elménk kitárása ahhoz, hogy megértsük a körülöttünk zajló világot és önmagunkat.
A résztvevőkkel folytatott baráti beszélgetések során sokféle visszajelzést hallottam a McKee szemináriummal kapcsoltban, de ez talán nem különös. A következő észrevétel azonban meglepett: „Nem tudom, hol fogom használni az életben.” Felmerül bennem, mit tesz majd az illető olyan helyzetben, mikor két rossz között kell dönteni? Szeretnénk kitárni elménket, hogy ne csak meghalljuk, hanem értsük is barátaink szavait? Szeretnénk gyermekeinknek szívünket kinyitva, szenvedéllyel mesélni? Amennyiben bármelyik kérdésre igen a válasz, a szeminárium megérte! Lehet, hogy nem látjuk még a közvetlen eredményét. De ki ne tudna a jövőben egy olyan mondatot kamatoztatni, mint: „A szerelem egyetlen őszinte formája az önfeláldozás, a többi románc.”
Visszaemlékezve az erős húslevesre, talán édesanyánk volt a legnagyobb önfeláldozó az életünkben. Kedves volt, törődő, sokszor mérges, de imádó csókja minden korty levesnél végig szaladt testünkön. Őszinte volt és igaz, pont, mint Robert szerint a legjobb sztori. És kinek a történetét hallgattuk áhítattal gyermekként? Édesanyánkét. A valaha élt legnagyobb történetmesélőét.
Írta: Szabó Martin
