Október 6-7 között Koppenhágában rendezték meg a Constitutional imaginaries of Europe című konferenciát, melynek keretében főként közép-kelet-európai illetőségű egyetemi tanárok, volt alkotmánybírók adtak elő különböző témákban, a jogelmélet, az alkotmányjog, a politológia és a szociológia határterületein.
A lengyelek és a magyarok – hazánkat Pócza Kálmán, az MCC Alkotmánypolitikai műhelyének vezetője, és Antal Attila, az ELTE Politikatudományi Intézetének oktatója képviselte – mellett felülreprezentáltak voltak az észtek is: a balti országból érkezett előadók két tanulmánya kifejezetten az észt szuverenitás-felfogásokról illetve Európa-képről szólt.
A fenti kérdések igencsak aktuálisak, ha az orosz-ukrán háborúra gondolunk. Az előadásokban is megjelent, hogy az észtek annyira távol akarják tartani magukat az „orosz világtól”, hogy mindent hajlandóak (illetve hajlandóak voltak) megtenni az európai integrációért.
Maga az „európaiság” is egy reláció-fogalom a balti népnél, az orosz világ ellentettét hivatott kifejezni. „Legyünk észtek, legyünk európaiak” – hangzott a jelszó már az első függetlenségi időszak (1920-1940) előtt is. A múlt század elején elindult európai mintájú kulturális fejlődés tette lehetővé e kis nép számára, hogy dacára az 1945 után felpörgő szovjetizálásnak (ami főként az intézményi struktúrát és a gazdaságot érintette) túlélje a kommunizmus 46 évét, és 1992-ben egy erős nemzeti függetlenségi és Európa-párti elképzeléssel forduljon rá a rendszerváltásra és a posztszovjet időszakra.
A kilencvenes évek elején Észtország a „szovjet nyugat” helyett az „európai kelet” pozíciójában találta magát, és az addigi „élenjáró” státuszt egy „felzárkozóra” cserélte – mutat rá tanulmányában Epp Annus. Az észtek azonban ezt egyáltalán nem bánták. „A legnagyobb veszteség, ami Észtországot érte a Szovjetunó bukásával, hogy megnehezült a Szentpétervárra, mint európai metropoliszba való eljutás” – ironizált az észt szerző.
A kilencvenes években („a preputyini orosz káoszban”) az észtek arra törekedtek, hogy minden lehetséges nyugati szervezethez, intézményhez csatlakozzanak: EU, NATO, eurózóna, Schengen. Ebben az évtizedben Európa esztétikai, filozófiai fogalomból geopolitikai, biztonsági fogalommá vált a baltiak számára. Ez a felfogás még most is tetten érhető, olyannyira, hogy Annus előadásában az EU-t „security communitynek” nevezte. Ez a pontatlan megfogalmazás – hiszen az Unió mögött nincs közös hadsereg, nincs a NATO-hoz hasonló „5-ös cikkely” – is jól jelzi az egykori Szovjetunióból kiszakadt népek félelmeit a „Kelettel” kapcsolatban.
Ez a félelem olyan erősen munkál az észtekben, hogy önként és dalolva mondtak le az uniós csatlakozás (2004) után a szuverenitásuk egy részéről, miközben a nemzeti alkotmányukban továbbra is az abszolút szuverenitás szóösszetétel szerepel. Erre a jelenségre született meg a helyettesítő szuverenitás fogalma, amelyről Maria Malksoo írt tanulmányt.
Első hallásra már maga a fogalom is ellentmondásosnak tűnik, mivel a klasszikus jogelméleti álláspont szerinte a szuverenitás oszthatatlan, és egy állam szuverén vagy nem szuverén (nincs köztes út). Ugyanakkor – mutat rá a szerző – a politikatudomány és a nemzetközi kapcsolatok elmélete ezt vitatja, és a szuverenitás megosztásának lehetőségeit vizsgálja. Hozzátette továbbá, hogy különböző korok és idők különböző szuverenitásformákat kívánnak, és a 21. században egyre kevésbé van tere az abszolút szuverenitáshoz való ragaszkodásnak.
Malksoo szerint a helyettes szuverenitás a megosztott szuverenitás révén elért szuverenitás - ez egy furcsa fajtája a szuverenitásnak, amely a nemzeti hatalom más intézménnyel való egyesítésével jelenik meg, ezáltal növelve az állam önrendelkezését a nemzetközi politikában.
Észtország de iure is lemondott szuverenitása egy részéről, amikor egy 2003 szeptemberi népszavazáson elfogadták az EU-csatlakozásról szóló törvényt, továbbá az alkotmány kiegészítéséről szóló törvényt. Nem is kiegészítés volt ez, hanem megváltoztatás – elemzi a szerző – hiszen úgy rendelkezett, hogy az észt alkotmányt „a csatlakozásból eredő jogok és kötelezettségek sérelme nélkül kell alkalmazni”. Ezt az észt Legfelsőbb Bíróság, mint az EU-s jog elsőbbségét értelmezte.
Háttérként a szerző leírja, hogy – bár rövid ideig belpolitikai váltott ki az alkotmánymódosítás – a szuverenitásról való lemondás azért is ment ilyen simán, mert az országban akkor olyan emberek voltak pozícióban, akik Európát nem pusztán kontinensként, hanem filozófiai-kulturális entitásként fogták fel.
- írta: Görög Álmos
