Olvasási idő: 6 perc
Laci, Laci és Ami a gyerekekkel kirándulnak a Kárpátok lábainál: fent olvadó hó, lent tekergő kacagás egy buszba tömörülve. Nem, nem egy Lázár Ervin mese szövődik efféleképpen, hanem tizenhat középiskolás diákot fogadott így egy pénteki napon Erdély.
Még mielőtt fejest ugranánk, lépjünk vissza a part széléről és gondoljuk át, mi lesz más a vízben. Jó páran voltunk már az utazók közül Erdélyben, lassan tíz éve, hogy megfürödhettem az Erdélyi-medence folyton pezsgő kultúrájában. Ám az emlékek hulláma csillapodni látszott, memóriám mólója magában állt a víztükör felett. Most azonban a távol, de jól látható ukrán-orosz konfliktus által elsüllyesztett béke-hajó keltette becsapódás aprón fodrozódva begyűrűzött a közélet, így társaságunk kikötőjébe is.
Mindannyian a jól tájékozottak között voltunk, hiszen több MCC-s és iskolai előadás is megvilágította a mélyből előbukkanó erőszak veszélyeit. Szerencsére a meglepettség, félelem és düh háttérbe szorult, helyét a jókedv és önfeledtség vette át a buszra ülve. Lábujjainkat óvatosan mártogatva a barátság tengerébe hamar rájöttünk, hogy nyugodtan besétálhatunk térdig is, hiszen önmagunkat véltük a másikban felfedezni.
A téli álomból ébredező vidékkel szemben Kolozsvár egy igazi, sürgő-forgó, emberekkel szépített város. „Megismertük a kis utcácskák lüktető nappali forgalmát is. Ember ember hátán: ezrével az idegenek. Lézengenek, sétálnak, jönnek-mennek, veszekednek, kiabálnak, alkusznak, futnak és sietnek.” Ahogy Dsida Jenő Velencében, úgy mi Kolozsvárott éltük át a lüktető hangyaboly keltette felemelő érzést. A buszok és trolik halk zúgása mögött megütötte azért a fülünket a szép magyar beszéd. Milyen jó érzés hazánkat elhagyni, de mégis hazába botlani, ahol körülvesz a magyarság! Ám mintha csak a mólóról nézve hallgatnánk a morajló tengert. Az erdélyi fiatalság más, mint mi vagyunk. Kritikusabb gondolkodás, megfontoltság, és a kezdeti távolságtartás ellenére képesek őszinte barátságokat kötni, nem felületes, holmi látszat-jókedv sugárzik belőlük. Éppen ezért pár nap nem volt elég ahhoz, hogy bizalmukba férkőzzünk, legalábbis tapasztalatom szerint. Talán ilyen zárkózott kisebbségi viselkedést hozott az erőszakos román kulturális terjeszkedés? Esetleg pont mi, a baráti öleléstől is idegenkedő magyarországiak lennénk tolakodóak?
Hideg, csípős szél járt velünk karöltve éjszakánként a macskaköveken. Tömött bárok, hangulatos fényfüzérek és persze jókedv, amik körülvettek minket. Néhány fotó Hunyadi Mátyás szülőháza előtt, a Szamosnál és a Szent Mihály templomnál, majd irány az indiai ételtől illatozó panziónk. Miután megosztoztunk a kettő fürdőszobán, és Bartusz-Dobosi László is elővette mesekönyvét, egy szűk szobába gubózva rájöttünk, miért maradjunk meg gyereknek. Lázár Ervin szép írása, Laci férfiasan lágy hangja álomba ringatott mindannyiunkat. És azzal a kis jótanáccsal nyomtak jóéjt puszit arcunkra az ezüsthídon táncoló csillagok, hogy tanuljunk meg almafául. Aki nem hiszi, járjon utána!
Reggeli C vitamin, reggeli a menzán, reggeli előadások az MCC központban. A mozgalmas szombat sirályként szállt el az árbócok felett. Meg-megpihenve, a lokális történelmi események tudatában tértünk nyugovóra aznap este, választ kapva korábbi kérdéseinkre, de egyedül a másnapi megpróbáltatásokkal nem voltunk tisztában.
A ,,hetedik napon” se pihentünk meg, háromnegyed hetes indulással mindenkit megelőzve érkeztünk a tordai sóbánya domboldalba vájt bejáratához. A mélybe ereszkedve csónakázásra, pingpongra és egy kis feltöltődésre is volt időnk, mielőtt oda emelkedünk, ahol kétszer kel fel a nap. Igen, a takaros magyar falucska, Torockó mellett magasodó Székelykő hatalmas kihívásként állt előttünk. Habár a hó által tovább nehezített túra megerőltetőnek bizonyult, minden percét újra és újra átélném.
Piros-fehér-zöldre graffitiztük a román színű keresztet, a csúcsról körbenézve megcsodálhattuk a környéket és csúszva-borulva teljesítettük a visszautat is. De az éltető és élvezhető vízből már nem volt kiút. A buszon, a szobáinkban, az utcán, a menzán és még a Házsongárdi temetőben is untalan fürödtünk egymás társaságában. Elértünk arra a pontra, ahol már sminkünket lemosva merültünk el a tagok személyiségében. Úgy gondolom, ez a lélektani vonulat jelentette a Kárpátok magasságait is meghaladó tetőpontot.
A vég sosem jó, sosem csak megszakítás, hiszen ezután már nem lehet minden ugyanolyan, valami óhatatlanul is megváltozik. Mi is megváltoztunk. Álmos szemek, félig megevett ropi, egymással csevegő emberkék, akik igyekeznek még a maradék időt kihasználni ebből az eufórikus utazásból. Ám nem tart örökké a pancsolás, a szakmai kirándulás apálya magára hagyják a mólót. Ezen a mólón várjuk mindannyian, egy csapatként, mikor jönnek vissza hozzánk újra az élményhullámok.
írta: Fekete Martin
