Olvasási idő: 7 perc

A Madridban időt töltők számára kellemes hétvégi programnak tűnhet a spanyol fővárostól északnyugatra, a Guadarrama-hegységben fekvő XX. századi emlékműnek, az Elesettek Völgyének meglátogatása. Április 24-én a nagyszabású történelmi emlékhely ismét vitatható kontextusban jelent meg a spanyol médiában: ekkor került ugyanis sor a völgyben nyugvó José Antonio Primo de Rivera, a fasiszta Falange politikai mozgalom alapító-vezetőjének exhumálására. A történés újra felveti a kérdést: miért osztja meg a mai napig a közvéleményt az Elesettek Völgye és milyen helyet kap napjainkban a spanyol politikai életben?

A világörökség részét képező királyi palotáról ismert El Escorial kisvárosából kanyargós erdei autóút vezet a völgy felé. Ezen haladva az emlékműhöz látogatót fokozatosan keríti hatalmába a hely különös hangulata, ahogyan az égbolt sejtelmes felhőtakarója közül egyszercsak előbukkan a már messziről látható, monumentális kőkereszt és az alatta elterülő bazilika épülete.

Az 1936 és 1939 között dúló véres spanyol polgárháború áldozatainak száma a becslések szerint meghaladta a 400.000-et is. A polgárháborút követő diktatúra 36 évig, vezetője, a kegyetlenségéről ismert Francisco Franco 1975-ös haláláig tartott. Franco számos rendelkezéssel – emléktáblák, utcaelnevezések - kívánt emléket állítani az általa valódi áldozatként számon tartott nemzeti oldalon harcolóknak, akik „az Isten és a Haza szolgálatában” estek el a polgárháborúban. Legjelentősebb kezdeményezése a  Elesettek Völgyének építése volt, amelyet a harcokban vereséget szenvedő köztársaságpártiakkal (hadifoglyokkal, bebörtönzött politikai foglyokkal, s köztörvényes bűnözőkkel) végeztetett. A munkálatok majdnem 20 éven keresztül, 1940-től 1958-ig tartottak és körülbelül 25.000 ember munkáját vették igénybe. A projektért Pedro Mugurza, majd Diego Méndez építészek feleltek, Juan de Ávalos szobrász közreműködésével.

Az épületkomplexumban a nemzeti megbékélés jegyében a polgárháborúban szembenálló felek közül a nemzeti és köztársasági oldal halottai is helyet kaptak. Az Elesettek Völgye így megközelítőleg 34.000 ember – köztük maga Franco, illetve a falangizmus ismert képviselője, José Antonio Primo de Rivera – sírjává vált.

A helyszínen épült bencés apátságot – amelynek részét képezi az ámulatba ejtő és egyben félelmet keltő templom, a fölötte magasodó 150 méteres kereszt, valamint a völgy másik oldalán elhelyezkedő bencés kolostor - 1958-ban alapította XII. Piusz pápa. Az itt missziót vállaló papok megbízatása a Spanyolország békéjéért, a helyszínen nyugvókért és a polgárháború valamennyi áldozatáért való mindennapos imádkozás. Az emlékmű tehát a katolikus egyház számára is szimbolikus helyszínné vált. Mindez nem csoda, hiszen a völgyben szinte érezni a történelem lenyomatának lüktetését, amelynek sajátos energiája mély nyomot hagy az emberben.

Jogosan merülhet fel viszont a kérdés, hogy miért élvezhetnek még mindig aktualitást ezen múlt századi emlékhely körül zajló történések.

A spanyol társadalomban megépülése óta kettős érzelmeket vált ki az Elesettek Völgye. A jelenleg zajló történelmi emlékőrzésért folytatott ideológiai küzdelmek során is gyakran szül vitát, társadalmi és politikai színtéren egyaránt. Sokan úgy vélik, egy elnyomó uralmi rendszer jelképéről van szó, míg mások nemzeti történelmük egy meghatározó epizódjának emléket állító helyszínként hivatkoznak rá.

A történelmi emlékezet kérdése 2007-ben nyert törvényes formát Spanyolországban, elismerve a polgárháborút követő diktatúra alatt politikai, ideológiai vagy vallásos okokból üldözést elszenvedők vagy erőszak áldozataivá válók jogait, intézkedéseket indítványozva mindezek jóvátételére. Ezt követte 2022-ben az a törvénymódosítás, amelyet a baloldali PSOE - Unidas Podemos koalíciós kormány fogadott el. Az új jogszabály, a demokratikus emlékezetről szóló törvény értelmében a jóvátétel jegyében megszüntetik a még fennálló Franco-alapítványokat, és segítik azon családokat, akik a polgárháborúban elhunyt szeretteik azonosításán fáradoznak vagy exhumálásukat kérik az Elesettek Völgyéből egy általuk méltóbbnak ítélt sírhelyre. A törvény kimondta továbbá az országszerte megtalálható Franco-szimbólumok eltávolítását a közterekről és azon kitüntetések, érmek visszavonását, amelyeket a diktatúra felmagasztalásáért adtak.

A jobboldali pártok a törvény előterjesztésére különbözőképpen reagáltak. A Néppárt egy másik törvényjavasalat kidolgozását indítványozta, míg a Vox elutasította azt.

Nem ez volt azonban az első eset, amely vitát szított a politikai erők között. 2019-ben a kormány – a mai napig miniszterelnöki pozícióban tevékenykedő Pedro Sánchez vezetésével – kezdeményezésére megtörtént Franco halotti maradványainak exhumálása. A baloldal azzal indokolta döntését, hogy a demokráciában etikátlan a diktatúra szereplőit kiemelt helyen nyugodni. A tábornok családja a madridi Almudena székesegyházba kérvényezte Franco új sírhelyét, ezt azonban a kormány elutasította. A diktatúra vezéralakjának koporsója így a Madrid külvárosában található Mingorrubio temetőbe került.

A pár nappal ezelőtti síráthelyezés esetében megemlítendő, hogy a demokratikus emlékezet törvényének életbe lépése az Elesettek Völgyét polgári temetővé minősíti, ami szembemegy Primo de Rivera utolsó kívánságával. Ebben a politikus római katolikus szertartás szerint, áldott földben, a Szent Kereszt védelme alatt határozza meg saját végső nyugvóhelyét. Az újratemetés tehát ebben az esetben a család indítványozására történt, bár politikai szempontból vizsgálva a spanyol emlékezetharcok következő „epizódjaként” említhető.

Érdemes szót ejteni az emlékmű neve körül lezajlott változásról is. Míg hazánkban továbbra is Elesettek Völgyeként ismerjük az épületkomplexumot, addig a spanyolok manapság már más néven hivatkoznak rá. Az eredeti Valle de los Caídos (szó szerint az elhullottak völgye) helyett az említett törvénymódosítás értelmében 2022. októberétől a „politikai korrektség” jegyében a megnevezés Valle de los Cuelgamurosra változott, amely annak a közel 1370 hektáros természeti képződménynek a neve, amelynek kőszikláira az emlékművet emelték. A változtatás tehát inkább szimbolikus jelentéssel bír, és nem tűnik többnek egy újabb névleges kísérletnél arra, hogy Spanyolország történelmének egy – ha nem is felhőtlen, de – fontos időszaka, annak ideológiája, szereplői és a nevükhöz fűződő borzalmak mindinkább feledésbe merülhessenek a köztudatban.

A kérdés csupán az, lehet-e, szabad-e felejteni a történelmünket szervesen alakító szereplőket és eseményeket?

Írta: Ötvös Kinga, a Média Iskola hallgatója