Olvasási idő: 6 perc
Péntek reggeli sóskaramellás forró csoki a Scrutonban. Máris MCC-íze van a számnak. Kezdek felébredni. Mindenki fáradt, de nevetünk. Fekete hullaszállító Mercedes kisbusz. Tekintélyt parancsoló, rögtön profinak érezzük magunkat tőle. Bepakolunk. - Abban laptop van, óvatosan! - Kikanyargunk a városból és már az autópályán suhanunk. Beszélgetés, ülvetáncolás, alvás, ülvetáncolás, alvás még. Beérünk Debrecenbe. Ugyanúgy számoljuk a másodperceket, ahogyan az utcai lámpák.
- Vigyázat, leeső tárgyak - köszönt a tábla az Aranybika hátsó falán. Mi leszünk az egyik leeső tárgy, ha rosszul alakul valamelyik szerkesztőségi ülés. Gyorsan felmérjük a helyzetet, a Hajdúságban más törvények uralkodnak, mint az elkényeztetett elitgimnazistákra szabott fővárosban.
Elhelyezkedünk a hotelben. Nehézkesen tágas patina keveredik a szocialista széteséssel. A falak átengednek minden hangot, az ablakok minden hideget. Ha az ágyon egyensúlyozva merész és akrobatikus mozdulatokkal kihajolok, és derékszögben balra fordítom a fejem, tökéletesen látszik a Nagytemplom. Meglepően nagy hatással van rám, még ebben az átszellemülésre nem sok lehetőséget adó pózban is. Arra tervezték, hogy hasson; sikerült. Ha tudnám, hol keressem, Szabó Magda üldögélő szobrát is láthatnám ebből a szögből. De ilyenkor még nem tudom.
Egy bő óra múlva viszont már igen, ezt az időt a Szabó Magda Emlékház meglátogatására fordítjuk. Helyszíneket kaptam az elolvasott könyvekhez, emlékeket, amik megalapoztak mindent, embereket, akik karakterekké váltak, korszakokat, amiket közönnyel bontott le az idő, ahogyan Kölcsey házát is lebontották. Felépült előttem az a nőalak 36-os lábával és csillogó ruháival, aki mindig átsejlett a sorok mögül, és olyan erőt sugárzott, ami vezetni tudta a 12 éves önmagamat. Aláírjuk az emlékkönyvet és pár centivel a járda felett lebegve átsétálunk a Nagykönyvtárba.
Könyvkötészet. Mennyi munka, csak hogy öröm legyen kinyitni és becsukni is egy könyvet. Olyan remekműveket látunk, amik szinte jelentéktelenné teszik a tartalmat. Ha egyszer író lennék, biztosan ilyen kötésekre lenne szükségem, hogy vonzóvá tegyem a műveimet. A türkizzöld boltozat mesevilággá változtatja a polcokkal szegélyezett szobát. Ránknehezedik a színek és minták minden terhe. Ezután hideg zuhany az Országgyűlési terem. Szinte félek megmozdulni. Mintha az érzeném, rám is vértanúhalál vár, ha valami túl radikálisat lépek itt. Még néhány iskolatörténeti kiállítás és jól esik egy kis séta a főtéren keresztül, a villamos vonalán az Alföld szerkesztőségéig.
Váratlanul egy újabb hátsó udvaron találjuk magunkat, innen nyílik egy magas bérházak árnyékába ékelt kis épület. Első pillantásra hihetné az ember egy kertvárosi könyvtárnak is, de hamar megtudja, hogy itt kicsit sem kertvárosi léptékekben mozognak a gondolatok. Meghallgatjuk Szirák Péter, a főszerkesztő előadását a műhelytitkokról, amikről még el sem merjük hinni, hogy egyszer szükségünk lehet rájuk. Tanácsokat kapunk és egyszerre helyezzük nagyító alá és tágasabb keretrendszerbe a feladatunk. A lap egy számával és egy antológiával távozunk.
A vacsora vérré válik. Az éjszakába nyúló szerkesztőségi ülés Lázár Ervinnel indul. 6 évesnek érzem magam és egy pillanatra el is álmosodom. De ez csak felszabadít az ötleteléshez. Nyári szám és design. Csupa titok még előttünk is.
Rövid, de annál szükségesebb alvás után elindulunk Miskolcra. A buszút felér egy áttáncolt éjszakával, az előadás a reklámokról pedig csak fokozza a hangulatot. Emocionális kisördögök vagyunk.
Vetélkedő és vacsora, aztán szerkesztőségi ülés. Mi másban jelenhetnék meg, mint az MCC-s pulcsimban és rózsaszín papucsomban. Fő a szakmai elegancia. Haladunk. Egészen szürreálissá válik az éjszaka. A főtér fényei és a hálókba ragadt madártetemek ölelésében dolgozunk. Együtt és külön, máshogyan, de egy célért. Egyszerre fáradunk és kezdünk el vibrálni. Belesüppedünk a magunknak teremtett valóságunkba. Azt hiszem, ilyesmit neveznek alkotói légkörnek.
Újabb rövid alvás. A Nagytemplom harangja ébreszt. Beleszövöm az álmomba. Szomorúan nyitom ki a szemem. Van valami a kongásban, amit még sosem hallottam és rögtön érzem, hogy nem is fogom többet. Így van rendben, van amit csak egyszer lehet érezni. Ezután máshogy hat az utca a Debreceni Irodalmi Múzeum felé haladva. Illusztrációk, amik úgy szövődnek belénk, ahogyan a harangszó az álmomba. Kosztolányi ,,Vénség”-e akár a felnövés. Kócsagokat röptetünk, suhannak. Aztán visszasétálunk a hotelbe, ebédelünk és indulunk.
Semmi sem hasonlítható a hazafelé buszutakhoz. Megismételhetetlenek. Remélem, azért megpróbáljuk majd megismételni ezt a mostanit, a hétvége korábbi részével együtt. Hazaértünk. Egy utolsó fotó és szétszéledünk. Más itthon lenni, minden új töltetet kap, mi is mások lettünk. Debreceni kisdiákká tettek minket a Nagytemplom tornyai. Szabó Magda komoly csillogása szóródott a szemünkbe. Íveket vetett fölénk a Nagykönyvtár zömök varázsa. Összeállt előttünk az Alföld. Láttuk, ahogyan ölelkezik az irodalom a képzőművészettel. Utaztunk, figyeltünk, gondolkodtunk és éreztünk. Felemelt a város, hogy megsimogathassuk a lapszerkesztés kopogtatóját. Már rügyeznek a fafurulyáink.
írta: Birinyi Flóra Lilla
