Az Európa-szerte egyre erősödő populizmus mibenlétéről rendezett egész napos konferenciát az MCC Brüsszel. A hazafias erők a nép hangját képviselik, és egyre többeket állítanak maguk mellé, ami nem csoda, hiszen a populisták feltűnését a politikában éppen a hatékony és őszinte népképviselet igénye hívta életre.
A nagyszabású rendezvényen a meghívott előadók megvizsgálták többek között az eszmei hátteret, világossá téve, hogy a populizmus nem ideológia; már csak ezért is meg kell különböztetni a konzervativizmustól. Az egyik panelbeszélgetés kifejezetten ezek különbözőségét mutatta be, felhívva a figyelmet arra, hogy az alapvető célokban megegyeznek, így az együttműködés elkerülhetetlen. Ehhez a politikai menetrendjük összeegyeztetése szükséges nemzeti szinten.
Az elitellenesség, mint definíciós alapvetés, kifejezetten érdekessé és időszerűvé teszi a populista térhódítás jelenségét, annak az ellentmondásnak a fényében, hogy jelenleg két nagyhatalom, az USA és Oroszország vezetői, és a magyar miniszterelnök is populista retorikát folytat.
A téma másik fontos aktualitása, hogy a populista szerveződések egyre nagyobb veszélyként vannak beállítva a mainstream politika és média képviselői által, akik eddig is hatékonyan szorították ki mindennemű hatalomgyakorlásból a megválasztott nemzeti-populista erőket, a cordon sanitaire, a politikai tűzfal és karantén eszközeivel élve. Ám az elmúlt időszakban már az olyan antidemokratikus eszközök bevetésétől sem riadnak vissza, mint a romániai elnökválasztás első eredményének eltörlése vagy Marine Le Pen azonnali és bírósági ítéletet nélkülöző eltiltása a választásoktól (éppen a francia választásra időzítve).
John O'Brien, az MCC Brüsszel kommunikációs vezetője azzal nyitotta meg a "Hazafias populizmus: Mit kínál a demokráciának?" című konferenciát, hogy a populizmus már nem egy szélsőséges mozgalom, hanem jelentős politikai erő, amely befolyásolja mind az amerikai, mind az európai politikát. Annak ellenére, hogy gyakran elutasítják, a populizmus az elszámoltathatósággal, a nyilvános képviselettel és az identitással kapcsolatos valódi demokratikus aggodalmakat tükrözi.
De hogyan fogható meg a populizmus szellemisége? Erre a felvezető előadásában Frank Füredi adta meg a választ; az MCC Brüsszel főigazgatója nyitóbeszédében felhívta a figyelmet, hogy a populizmus szellemét ne ideológiaként, hanem a demokratikus megújulásban, a kulturális hovatartozásban és a hétköznapi emberek hangjának visszaszerzésében gyökerező mozgalomként fogadják el. A populizmust ösztönös és érzelmi válaszként írta le a kontinensen milliók által érzett elidegenedésre – amely a nemzeti identitás eróziójából, a hagyományos értékek marginalizálódásából és abból a széles körben elterjedt tapasztalásból fakad, hogy a politikai elit már nem képviseli a nyilvánosságot.
Füredi arra figyelmeztetett, hogy ez a demokratikus szellem összehangolt támadás alatt áll – nemcsak kulturálisan, hanem intézményileg is. Ennek az erőfeszítésnek a középpontjában az Európai Bizottság áll, amely eurómilliókat öntött a populizmus elleni csendes háborúba. A "demokrácia védelmének" álcája alatt az uniós programok kampányokat, kutatásokat és civil szervezeteket finanszíroznak, amelyek kifejezetten az uralkodó technokrata konszenzust megkérdőjelező hangok elnyomására irányulnak.
A populizmust nem politikai programként határozta meg, hanem az otthon, a szolidaritás és a képvselet iránti mély vágyakozásként – olyan emberek reakciójaként, akik látják a saját országuk zavarodottságát, elszakadtak az értékeiket már nem tükröző közösségektől, és elhallgattatták őket olyan intézmények, amelyek az ő képviseletükre hivatottak.
A konferencia első panelje azt vizsgálta, hogy a populizmus lehet-e a hazafiság konstruktív, egyesítő formája, az emberi hang és demokrácia képviselője - az intézményekkel szembeni növekvő bizalmatlanság és a kulturális széttöredezettség korában.
Rebecca Mistereggen újságíró és a Document.no műsorvezetője amellett érvelt, hogy az egységet nem lehet a nemzeti identitások feloldásával kikényszeríteni. Az oszmán és a szovjet birodalommal párhuzamot vonva, óva intett az olyan felülről lefelé irányuló, technokrata projektektől, mint az EU, amelyet antidemokratikusként és a kulturális különbségeket elutasítóként jellemzett. Ehelyett a belső megerősödés fontosságára utalva, elengedhetetlennek tartja, hogy a hazafiság a demokrácia erkölcsi alapjaként legyen visszaállítva.
Lorenzo Bernasconi, a Machiavelli Intézet kutatója Olaszország 2018-as sikertelen populista kísérletére reflektált, és az összeomlás okát a pénzügyi piacok, az uniós intézmények és a jogi szervek kívülről jövő akadályaiban látta. A populista vezetők, bár megválasztották őket, gyakorlatilag tehetetlenek voltak. Úgy véli, a sikerhez a populizmusnak mélyebb nacionalista projektté kellfejlődnie, amely a közös identitáson és a hosszú távú kulturális befektetéseken alapul.
Bruno Waterfield újságíró megállapította, hogy a mai kor populizmusa „alkotmányos pillanatot” hordoz magában - az elszámoltathatóság és a nemzeti önrendelkezés kikövetelését. Elutasította a populizmusnak az elit által eleve idegengyűlölőnek tartott ábrázolását, megjegyezve, hogy sok polgár (beleértve a bevándorlókat is) az állampolgárság és a demokratikus értékek iránti tiszteletből támogatja a migráció ellenőrzését. Úgy vélte, hogy mind a multikulturalisták, mind az etnonacionalisták identitás alapján osztják meg a társadalmat. Ezzel szemben a polgári populizmus a közös demokratikus kultúrán keresztül éleszti fel a nemzeti egységet. A populizmus szerinte a polgári részvétel európai hagyományában gyökerezik, nem pedig a reakciós politikában.
A konferencia második panelje a populizmus és a konzervativizmus közötti kényelmetlen kapcsolattal foglalkozott. Az úgynevezett jobboldali vagy hazafias populisták a konzervatív pártokkal megegyezően tisztelik a hagyományokat, a nemzetet és a közösséget. Ugyanakkor a populista mozgalmak ingatagok lehetnek, és hajlamosak a közvetlen akció taktikáját alkalmazni, amihez egy intézményellenes jelleg társul; ez ütközik a konzervativizmus rend, hagyomány és fokozatos evolúció iránti preferenciájával.
Jorge Buxadé Villalba, EP-képviselő (VOX) hangsúlyozta, hogy a konzervativizmus nem egy merev ideológia, amit az új globális erők (pl. nemzetközi szervezetek, globalista politikusok) megtámadtak. Utóbbiaknak több közös vonásuk van egymással, mint a hétköznapi polgárokkal, aminek következtében a hagyományos konzervatív értékeket – például a helyi vállalkozások és családok védelmét – aláásta az általuk erőltetett globalizáció, társadalmi változások és a technológiai fejlődés.
Kijelentette, hogy a jelenlegi politikai helyzet már nem teszi lehetővé a múlt egyszerű megőrzését. Ehelyett "visszahódításra" szólított fel – a politikák radikális átalakítására, a nemzetközi kereskedelmi szabályoktól a bevándorlási törvényekig. Szerinte a konzervativizmusnak fejlődnie kell, hogy megbirkózzon a modern kihívásokkal -túllépve a megőrzés hagyományos elképzelésein – a társadalmi-politikai válsággal való szembenézés érdekében egy teljesebb átalakulás felé kell haladjon.
Anthony Gilland az MCC Brüsszel kabinetvezetője kritikusan tekintett a konzervativizmus jelenlegi állapotára, beleértve bűnrészességüket a globalizmus és a technokrácia felemelkedésében, és hogy jellemzően nem veszik elég komolyan az aktuális kihívásokat. Ezt állította párhuzamba a populista mozgalmak elmúlt években tapasztalt előretörésével és látványos támogatottságával, különösen az olyan országokban, mint Franciaország, Németország és Ausztria. Az előadó hangsúlyozta egy új megközelítés szükségességét a konzervatív gondolkodás megváltoztatásával, annak érdekében, hogy az az emberek igényeihez igazodjon, és állítsa újra középpontba a nemzeti büszkeséget és értékeket, valamint a szolidaritást.
Susanna Ceccardi, európai parlamenti képviselő (LEGA) beszédében a szuverenitás és a konzervativizmus kapcsolatát tárgyalta, hangsúlyozva annak kritikus fontosságát mind a politikai diskurzus, mind a nemzetek jövőbeli irányultsága szempontjából. Az Európában és az Egyesült Államokban felemelkedő mozgalmak nem csak tiltakozások, hanem legitim erőfeszítések a nemzeti szuverenitás és önrendelkezés megerősítésére, különösen a hatalom növekvő brüsszeli és washingtoni központosításával szemben.
Az EU jelenlegi bizottsági megközelítése szerinte elszakad az európai polgárok valóságától és aggodalmaitól. Ezzel szemben a szuverén nemzetek Európáját szorgalmazza, ahol minden ország megőrizheti saját kulturális, történelmi és politikai identitását anélkül, hogy egy távoli és meg nem választott bürokrácia diktálná.
Mick Hume, a The European Conservative főszerkesztője elutasította az elképzelést, hogy a konzervatívoknak el kellene határolódniuk a populizmustól, kijelentve, hogy a populista lázadás középpontjában a szuverenitás, a nemzeti ellenőrzés és az emberek demokrácia középpontjába való visszahelyezésének követelése áll. Bírálta a modern konzervativizmust, amiért feladta ezeket az értékeket, (például az Egyesült Királyságban és Németországban) és pártjai elárulták a szavazókat olyan kérdésekben, mint a Brexit, a bevándorlás és a nemzeti identitás.
Végezetül Hume felszólította a konzervatívokat, hogy igazodjanak a nép akaratához és csatlakozzanak a populista mozgalomhoz, mert ez a nép szuverenitásáért, egyúttal a demokráciáért és a szólásszabadságért folytatott harca. A szolidáris összefogásuk jelentős politikai változáshoz vezethet.
A konferencia záró szekciója azt vizsgálta, hogy a populista pártok milyen kihívásokkal szembesülnek a hatalom gyakorlása során: nemcsak a választások megnyerése, hanem a kormányalakítás és a kormányzás is nehézségekbe ütközik. Kitértek arra is, hogy a populista pártok teljesíthetik-e ígéreteiket az intézményi ellenállás közepette.
John McGuirk, a Gript szerkesztője az európai populista mozgalmak kihívásaival és összetettségével foglalkozott. Megkérdőjelezte, hogy a populista pártok hatékonyan tudnak-e hatalmat gyakorolni, miközben rámutatott, hogy a választások megnyerése nem elég – az igazi kihívás a kormányzásban rejlik. Fontosnak tartja, hogy a populisták rendelkezzenek világos célokkal és a hosszú távú stratégiával, és kritikával illette őket, amiért gyakran hiányzik a koherens jövőkép, különösen olyan kérdésekben, mint a bevándorlás vagy az oktatás.
A TalkTV műsorvezetője, Alex Phillips a populizmust reakcióként írta le a hatalom globális kapitalizmusban és a nemzetek feletti szervezetekben való központosítására. A populista mozgalmak, növekvő befolyásuk ellenére, jelentős akadályokkal szembesülnek a hatalom megszerzésében és megtartásában. Bemutatta, ahogy a politikai intézmények gyakran manipulálják a választási rendszereket vagy egyéb jogi taktikákat alkalmaznak a populista jelöltek elnyomására és győzelmi képességük korlátozására.
Még ha az új erők hivatalba is kerülnek, továbbra is korlátozzák őket az intézményesült ellenzéki struktúrák, továbbá olyan erős külső erők, mint a nemzetközi szerződések, a nemzetek feletti szervezetek és a nem választott bürokráciák, amelyek meggátolják a változások végrehajtását. Ellenben a valódi változáshoz éppen a politikai rendszerek radikális átalakítása vezethetne el, beleértve a nemzetközi testületekből való kivonulást és a több évtizedes törvényhozás lebontását.
E kihívások ellenére Phillips optimista, úgy látja, hogy a közvélemény egyre kevésbé fogadja el a status quo-t. Az új pártokat tovább erősíti az euroszkeptikus országok közötti növekvő szolidaritás Brüsszelben.
Angéline Furet, EP-képviselő (Rassemblement National) a populizmus Európa-szerte tapasztalható térnyeréséről beszélt, megjegyezve, hogy az ilyen mozgalmak az elnyomásukra irányuló erőfeszítések ellenére terjednek. Hangsúlyozta a politikai elit és az emberek közötti növekvő szakadékot, annak következtében, hogy a politikai vezető réteg nagy része elszakadt a közérdekektől, és csak saját hatalmának fenntartásán dolgozik. Furet kiemelte, hogy a populista pártok az egyetlenek, amelyek valóban hallgatnak az emberekre, és megkérdőjelezik azt a politikai rendszert, amely már nem képviseli őket.
Az MCC Brüsszel szakpolitikai vezetője, Jacob Reynolds hangsúlyozta, hogy a populista mozgalmaknak forradalmibb álláspontot kell képviselniük. Bírálta a nemzetközi bíróságok dominanciáját és a kulcsfontosságú intézmények, például a közszolgálat, az egyetemek és a civil szervezetek ideológiai elfoglalását. Reynolds alternatív intézmények létrehozását szorgalmazta, és a világos, összetartó vízió megfogalmazását sürgette arról a társadalomról, amelyet fel akarnak építeni. Bár a populisták gyakran egyesülnek olyan közös aggodalmak mentén, mint a bevándorlás és a gazdasági hanyatlás, megjegyezte, hogy gyakran hiányzik belőlük az egyesítő narratíva.
*************************
Záróbeszédében Frank Füredi, az MCC Brüsszel főigazgatója figyelmeztetett: ami erőssé tehet egy populista erőt, az az emberekkel való elköteleződésből és a komolyanvételükből fakad. A politikai vízió - szemben a megtervezett politikával - abból kell, hogy eredjen, szinte spontán módon, ami a közéletben felmerül, ezért meg kell tanulni hallgatni az emberekre.
Az Európa és a Nyugat egyik legsürgetőbb politikai kérdéséről szólva John O'Brien emlékeztetett: a kérdés az, hogy a hazafias populizmus tud-e valódi alternatívát kínálni a technokrata és az emberektől eltávolodó politikai berendezkedéssel szemben. A populista mozgalmaknak nemcsak a választások megnyerése, hanem a hatékony kormányzás is kihívást jelent, amikor a beágyazott bürokrácia, az ellenséges média és a nemzetközi nyomás jelentette akadályokkal kell szembenézniük.
A populizmus és a konzervativizmus közötti eltérések ellenére, e jobboldali erők közös vonása a szuverenitás és a közösség felett érzett aggodalom, illetve a hagyományok megőrzése, melyeket csakis szövetségben összefogva képesek hatékonyan képviselni.
