Olvasási idő: 7 perc

Párizs, 2025. június 24–27.

Június 23-án, amikor beléptem az MCC budapesti központjába, még nem sejtettem, hogy a következő napok milyen mély, maradandó hatással lesznek rám, nemcsak kulturális vagy esztétikai értelemben, hanem belső, emberi síkon is. Már a flashmob koreográfiájának elsajátítása is többről szólt, mint egy egyszerű tánc: figyelem, ritmus és közösségi harmónia. Akkor még nem tudtam, hogy ez a harmónia végigkísér majd bennünket Párizs szívében is.
A város első gondolatra még kissé távolinak tűnt– szó szerint és képletesen is. Néhányunknak ez volt az első repülése, és ezzel az élménnyel együtt jött az a különös felismerés is, hogy most valami egészen más kezdődik. A Shakespeare & Company könyvesbolt látogatása számomra a művészet iránti mély tiszteletet szimbolizálta, ugyanis ez nem csupán egy bolt, hanem egy szellemi menedékhely, ahová napjainkig ismert költők és írók léptek be, ott hagyva egy-egy sorsfordító gondolatot. Miközben a boltban sétáltam, tudatosult benn, hogy a művészet képes időtlenül összekötni embereket. Ez a felismerés kulcsfontosságú volt számomra alkotóként.
A Notre-Dame katedrális és a Luxemburg-kert nem csupán turistalátványosságként hatott rám, sokkal inkább egy mélyebb esztétikai élményként. A gótika emelkedett ívei és a park letisztult rendje olyan benyomást keltettek, mintha a történelem és a természet halk, mégis jelentőségteljes párbeszédét figyelhettem volna meg. Ez az élmény ösztönzött arra, hogy dalszerzőként a saját művészi gondolkodásomban bátrabban merjem egymás mellé állítani a látszólag ellentétes elemeket, mint például a nagyszabásút és az intim hangvételűt, a múltat idéző formákat és a kortárs kifejezésmódot.
Június 25-én, amikor hajóra szálltunk a Szajnán, az Eiffel-torony először tűnt fel a horizonton. Ez volt az a pillanat, amikor valójában is tudatosult bennem: Párizsban vagyunk.” Úgy hiszem, a város ikonikus szimbóluma nemcsak a mérnöki teljesítmény csúcsa, hanem egyben az emberi törekvések szimbóluma is: az ég felé nyúlni és túlszárnyalni a föld határait.
A Versailles-i kastélyban tett látogatás új távlatokat nyitott bennem a művészet és a hatalom kapcsolatáról. A barokk építészet és a kert geometrikus rendje megmutatta, hogyan válik a művészet a politika nyelvévé. Bennem viszont inkább az fogalmazódott meg, hogyan lehet az alkotás eszköze az egyensúlykeresésnek.
Különösen meghatározó élmény volt számomra a Sorbonne meglátogatása, majd a magyar nagykövetségen tartott találkozás Habsburg György nagykövet úrral. Itt a kultúra és a tudomány kapcsolata vált kézzelfoghatóvá, és megerősödött bennem a tudat, hogy a nemzeti hagyományok és a nemzetközi szellemi közösség nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ezt a gondolatot tovább erősítette Burányi Adrienne előadása a Párizsi Liszt Intézetről, ahol betekintést kaptunk abba, hogyan képes a magyar kultúra aktívan jelen lenni és értéket közvetíteni egy nemzetközi környezetben. Ez a tapasztalat olyan szellemi iránytűvé vált, amely művészi és gondolati fejlődésemet egyaránt formálja és vezeti.
De minden művészi benyomásnál mélyebbre hatolt az az este, amikor a Montmartre domboldalában, a Sacré-Cœur bazilika előtt léphettem fel a nyertes produkciómmal. Abban a pillanatban minden szál összeért: a helyszín, a pezsgő hangulat, az emberek figyelme és az arcukon tükröződő mosoly, a város fölött lebegő nyári este és a zene, amely híd volt nyelvek, kultúrák és lelkek között. Ez az este megerősített abban, hogy a művészet, az önkifejezés, az érzelmi kapcsolódás keresése az amit én képviselek, és ez mind valódi és értékes. Egy ritka pillanat volt, amikor a világ nem túl nagynak, hanem épp elég tágasnak tűnt ahhoz, hogy helyet adjon benne az én hangomnak is. 
Amikor a Sacré-Cœur előtt táncoltuk az Ördögútját, valami különös, közös erő mozdult meg bennünk, hiszen ez a magyar néptánc szinte mindenki számára ismerős otthonról, akár iskolai ünnepségekről, akár családi eseményekről. Olyan volt, mintha egy darabot vittünk volna magunkkal a magyar kultúrából, és ott, a párizsi emelkedőn, más kultúrájú emberek is csatlakoztak, így a hagyomány élő, közösségi élménnyé vált, határokon túl is. Ez volt számomra a művészet legtisztább formája: spontán, befogadó, emelkedett.
Június 27-én a Concorde tér és a Diadalív felé vezető séta során már egy kicsit más szemmel néztem a várost. Nem csupán gyönyörködtem benne, hanem tanulni próbáltam tőle. A Louvre-ban tett látogatás– különösen a Szamothrakéi Niké szobor– ráébresztett, hogy a műalkotás nem csupán tárgy, hanem tükör. Önmagamat láttam bennük visszatükröződni: a kérdéseimet, a vágyaimat, a kételyeimet.
A hazafelé tartó repülőúton nem a búcsú dominált, hanem a hála és az összetartozás érzése. Mindannyian tudtuk, hogy ezeket az élményeket nem csupán a programoknak, hanem egymásnak is köszönhetjük. Az együtt megélt pillanatok, a közös felfedezések és a megosztott benyomások olyan köteléket hoztak létre, amely jóval túl mutat egy egyszerű tanulmányúton. Ezek az emlékek életre szólóak és nemcsak azért, mert különleges helyeken jártunk, hanem mert együtt voltunk, és így minden élmény mélyebb, igazibb jelentést kapott. Mikor sorra megöleltem mindenkit, éreztem, hogy ez az élmény sokkal több volt egy külföldi kiruccanásnál. Egy közös belső utazás részesei voltunk. Nem tudtam, mikor látom őket újra, de biztos voltam benne, hogy ez a tapasztalat emberként és művészként is örökre bennem marad.
Párizs nemcsak a művészet világába vezetett be mélyebben, hanem megtanított arra is, hogy a kultúra élő dolog, nem múzeumi tárgyas, hanem élő, lélegző, változó közösségi élmény. A flashmob az Eiffel-torony előtt, az éneklés a Montmartre-on, a közös felfedezések a város rejtett szegleteiben, mindez azt mutatta meg, hogy a művészet akkor lesz igazán hatásos, amikor megosztjuk másokkal.
Az elkövetkezendő hónapokban és években, ez a párizsi tapasztalat vezérlő elvem lesz. Keresni fogom azokat a pillanatokat, amikor a művészet összeköt, amikor a szépség közösséget teremt, és amikor az alkotás nem önmagáért, hanem másokért is történik. Ez az út megtanította nekem, hogy a személyes fejlődés és a közösségi felelősség nem különálló dolgok, hiszen együtt formálják azt, akivé válunk.

-Sandu Franciska