Olvasási idő: 2 perc
„A legmérgezőbb hely mikroműanyag szempontjából, ahol lehetünk, a saját lakásunk” – fogalmazott Toldi Ottó, az MCC debreceni központjában tartott előadásán. A kijelentés azonnal világossá tette: a mikroműanyagok problémája nem távoli óceánokban sodródó hulladékszigetekről szól, hanem rólunk, a mindennapjainkról és azokról a terekről, ahol a legtöbb időt töltjük.
Az esemény előadói, Somosi Zoltán és Toldi Ottó, a MCC Klímapolitikai Intézet kutatói arra hívták fel a figyelmet, hogy a mikro- és nanoműanyagok mára a környezeti kockázatok egyik legösszetettebb és legkevésbé látható formájává váltak. Somosi Zoltán szerint: „nanoműanyagról akkor beszélünk, amikor a részecske már annyira apró, hogy kizárólag gépekkel, például elektronmikroszkóppal lehet kimutatni”. Ezek az anyagok nemcsak jelen vannak környezetünkben, hanem egyre nagyobb mennyiségben kerülnek be az emberi szervezetbe is.
A műanyag története jó szándékkal indult. Olcsó volt, tartós, praktikus. „Azt hittük, valami környezetkímélőt találtunk ki – most pedig ott tartunk, hogy évi 450 millió tonnát gyártunk belőle” – fogalmazott Toldi Ottó. A gond nemcsak a mennyiség, hanem az idő.
A mikroműanyag nem feltétlenül önmagában mérgező – épp ez teszi alattomossá. „Vektorként működik: mindent magára szed, ami a környezetben veszélyes, és azt szállítja tovább” – hangzott el. A kutatások szerint a felhalmozódás mértéke ugrásszerűen nőtt az elmúlt években, miközben a hosszú távú hatásokat még csak most kezdjük megérteni.
A beszélgetés végén nem pánik, hanem józan figyelmeztetés maradt. „Ez egy civilizációs tükör” – mondta Toldi Ottó. A mikroműanyag megmutatja, hogyan élünk, mit fogyasztunk, és mennyire hisszük el magunkról, hogy a természet részei vagyunk. A kérdés nem az, hogy eltűnik-e. Hanem az, hogy felismerjük-e időben: amit szétszórunk a világban, az előbb-utóbb visszatalál hozzánk.
