„Ha valaki szereti, amit csinál, akkor könnyen csinálja.” – vélekedtek az MCC szombathelyi képzési központjába látogató olimpikonok. Valóban ennyi a titka a világbajnoki, Európa bajnoki és olimpiai aranyéremnek? Mit jelent a fáradhatatlan munka, ha nincs tehetség mögötte? És vajon a tehetség elegendő-e ahhoz, hogy a csúcsra érhessünk? Sportlegendák meséltek tapasztalataikról és életre szóló élményeikről a szombathelyi közönségnek.
A beszélgetés kezdete előtt néma főhajtással emlékeztek meg a résztvevők Halmosi Zoltánról, a januárban elhunyt korábbi magyar válogatott labdarúgóról, a szombathelyi Haladás legendás alakjáról.
Az este során Jónyer István négyszeres világ- és Európa-bajnok asztaliteniszező és Vaskúti István olimpiai bajnok, tízszeres világbajnok, Nemzetközi Fair Play díjjal kitüntetett kenus mesélt sportkarrierje indulásáról és arról a kemény munkával kikövezett útról, amely a dobogó legfelső fokáig vezetett. Vaskúti István hangsúlyozta, a tehetség és a kitartó munka mellett olykor bizony nagy szerepe lehet a szerencsének is. „Az, hogy hová születünk, vagy hová sodor bennünket az élet gyerekként, alapjában határozhatja meg, milyen lehetőségek nyílnak meg előttünk sportolóként.” – vélekedett. Ő maga, aki a Margit-sziget mellett, szinte a vízparton töltötte a fiatalkorát, könnyen eshetett szerelembe egy vízisporttal, de nem lett volna ilyen könnyű helyzetben, ha szülővárosában, Debrecenben maradt volna a családja.
Jónyer István arról mesélt, hogy alakult az iskolai szünetekben zajló játék világklasszis versenyzéssé, és mit jelentett kamaszként naponta órákat utazni egy-egy edzésre, hogy aztán jó esetben néhány óra alvás után beüljön az iskolapadba. Az érdeklődők megtudhatták, hogy a híres „Jónyer kiflit” egy szettvégi holtfáradt mozdulatnak köszönhetjük, míg a „banánpörgetés” hosszú munkafolyamat eredményeként alakult ki.
Mindkét sportoló megélhette az egyéni és a páros versenyzés örömeit és nehézségeit. Meséltek arról is, hogyan tudtak alkalmazkodni egy-egy versenyzőtársukhoz, vagy hogyan alakították ki a feladatmegosztást az együtt versenyzés során. Vaskúti István úgy fogalmazott: megtiszteltetésnek élte meg, hogy egy időben mindenki vele akart egy hajóban versenyezni. Hálából ő igyekezett mindenkinek aládolgozni a kenuban, hogy akkor is jól érezze magát vele, ha számára nem is komfortos egy új stílusban evezni.
Bár az asztalitenisz és a kenu sportága nem is lehetne különbözőbb, abban egyetértettetek a „Pisták”, hogy szenvedéllyel kell csinálni azt, amire születtünk.
