2025. október 1-jén Szabadkán, a Mathias Corvinus Collegium Vajdasági Képzési Központjában tartott rendezvényen Steigervald Krisztián generációkutató emelte ki, hogy a különböző generációk mindig is kritizálták egymást, az idősek a fiatalokat, a fiatalok az időseket. Erre már az ókori feljegyzések is utalnak, vagyis ez a nemzedéki probléma szinte a kezdetektől jelen van.
Személyiségünket három fő tényező alakítja. Az első az ego, vagyis örökölt tulajdonságaink és személyiségjegyeink, melyek nagy része a fogantatás pillanatában eldől. A második a mikrokörnyezet, azaz a családi szocializáció és nevelés, a szülők, a nagyszülők és a közvetlen környezet hatása, mely a gyermek első éveiben épül be. Erre Steigervald példaként hozta, hogy ha egy kisgyermek azt látja, hogy a szülő mindig magával viszi a telefonját egyik szobából a másikba, akkor ebből azt tanulja meg: a telefon fontosabb, mint ő maga. Végül ott van a makrokörnyezet jelentősége, a tágabb társadalom és történelmi korszak. Az, hogy valaki 1940-ben, 1980-ban vagy 2020-ban nőtt fel, alapjában határozza meg a normákat és az elvárásokat. Nincs egyetemes normalitás. Spártában évezredekkel ezelőtt például az volt természetes, hogy a gyengébbeket ledobták a hegyről, a középkorban pedig máglyán égették meg a „hitetlen” szerencsétleneket. Ezek egykor szabályok voltak, tehát minden korszaknak megvannak a maga szokásai és normái.
Az idő változása és a normalitás
Steigervald a közönség bevonásával rámutatott, más volt a normalitás az ő gyerekkorában, és másfajta ma. Egy hatásos példa: 1992-ben egy átlagos péntek este 6,5 millió magyar egyszerre ült le nézni a Dallast a tévében, hiszen ez volt a heti közös beszédtéma. Ma elképzelhetetlen, hogy ennyien ugyanazt a műsort nézzék, ahogy a kutató fogalmazott, „a múlt pénteken mindenki mást csinált, és ez most a normális”. Ez is jól mutatja, hogy a normális mindig viszonylagos. Ami korábban közös élménynek számított, az mára eltűnt a kollektív szokások közül.
Az idő múlásával együtt járó szemléletbeli változásról Steigervald úgy gondolja, hogy a múltat a saját korunk szemüvegén át szemlélve nem ítélhetjük meg. Például száz évvel ezelőtt teljesen elfogadott volt a gyermek testi fenyítése, ma már barbárnak tartjuk, ezért szerinte nincs jogunk számonkérni azt sem, hogy száz évvel ezelőtt hogyan nevelték a gyerekeket. Hasonlóképp, ami nekünk ma természetesnek tűnik (például a bőséges készletek, az azonnali kommunikáció), azt ötven év múlva a fiatalok visszataszítónak vagy fölöslegesnek találhatják. A szabályok és a szokások mindig egy-egy kor termékei, és mindent változó kontextusban kell értelmezni.
Biológia és évszázadok
Fontos leszögezni, hogy a generációs különbségek között biológiai magyarázatok is vannak. Steigervald felidézte a statisztikákat: az ember fizikai és szellemi csúcsteljesítménye nagyjából huszonhárom éves korban tetőzik. Ez nem a mi döntésünk, hanem evolúciós ok: évezredeken át a várható életkor harminc év körül volt. A harmincadik születésnap után fokozatosan mindenkinél csökken az életerő és a reakcióidő, még akkor is, ha ez nem észrevehető. Így amikor azt látjuk, hogy egy huszonéves dinamikus, míg a hatvanas korosztály visszafogott, az biológiai törvényeknek engedelmeskedik, nem a nemzedékek jellemvonásának. A „boomerek lassúsága” vagy a fiatalabbak türelmetlensége elsősorban az emberi test és agy idővel bekövetkező változásából fakad, nem pedig generációs jellemző.
Történelmi tapasztalatok és szokások
Az előadó szólt a nagy történelmi események generációkra tett hatásáról is. Például azok, akik a II. világháború előtti, háborús állapotok között nevelkedtek, gyermekkoruktól a raktározás és a túlélés mintáit sajátították el. Ennek jele volt, hogy a COVID-járvány elején a hatvanöt év fölöttiek sietve vásárolták fel a tartós élelmiszereket és az egyéb alapélelmiszereket, pedig a média bezárkózásra intette őket: ők a régi reflex alapján tudták, hogy soha nem lehet tudni, mikor jön a következő hiány. Steigervald személyes példája is ezt igazolta: hetvenkilenc éves édesanyjának kamrájában egy 2004-ben eltett üveg lekvár porosodott még mindig, mert sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükség, ráadásul azelőtt senki sem dobott ki ételt, hiszen az alapkészletek adták meg a biztonságot.
A példák sora jól illusztrálja, mennyire különböző tapasztalatokat hordoznak magukban a generációk. A nagyapák, akik a háború alatt serdültek, egészen másként tekintenek a bizalomra vagy a túlélésre, mint azok, akik a ’80-as, ’90-es években nőttek fel. Ugyanabban az életkorban teljesen más élethelyzetekkel szembesültek: amíg a nagyszülő a front elől bujkált, addig az unoka az egyetemen vizsgára készült. Ez a kontraszt jól mutatja, hogy az életkori tapasztalat sosem önmagában áll, hanem mindig történelmi kontextusban.
Mindennapi nevelési különbségek
Ugyanígy egyszerű hétköznapi szituációk is megmutatják a különbséget: ma sok fiatal felnőtt a szüleivel él, míg ötven éve a költözés csaknem automatikus volt tizennyolc éves korban. A KSH adatai szerint a magyar fiatalok átlagosan huszonnyolc éves korukig élnek a szülői házban (a lányok huszonnégy, a fiúk harmincegy évesen költöznek el). Az előző generációk ezt nem tartották normálisnak, hiszen ők már egy évtizeddel korábban önállók voltak. De Steigervald szerint nem a fiatalok lustultak el, hanem a körülményeik változtak meg — a mai világban a szülők gyakran maguk intézik azokat a feladatokat, amelyeket korábban a gyerekekre bíztak. Erre példa egy kis történet is. Régen, ha a gyerek elfelejtette elvinni az uzsonnát az iskolába, az anyja csak annyit mondott, így jártál. Ma ezzel szemben a szülő gyakran utánamegy az iskolába, elviszi neki a hiányzó tízórait. Hasonló a helyzet az edzéssel: amíg régen a gyereket a szülők gyalog küldték el a foglalkozásokra, ma sok családban a szülő autóval viszi és hozza, vagy legalább telefonon követi a helyzetét. Ezek az apró példák is érzékeltetik, hogy a szülők ösztönösen a saját gyerekkori tapasztalataikat követik, míg a fiatalok egy teljesen más életstílusban nőnek fel.
Az előadó arra is kitért, hogy a digitalizáció újfajta működésmódot hozott az idegrendszerünkbe. Régen a várakozás az élet természetes része volt, levelekre, hírekre, sőt, sorozatok új epizódjaira is heteket kellett várni. Ma viszont az azonnaliság kultúrája dominál: a fiatalabb generációk rögtön hozzáférnek tartalmakhoz, filmekhez, információhoz. Ez nemcsak fogyasztói szokás, hanem pszichológiai lenyomat is, mely a türelem és a figyelem szerkezetét is átformálja. A gyors válaszhoz szokott fiatal másképp reagál a világra, mint az, akinek a várakozás és a hiányélmény volt a mindennapjai része.
Híd a generációk között
A beszélgetés végén Steigervald a megértés fontosságát hangsúlyozta. Saját szavaival: csak az tud generációs hidat építeni, aki megtapasztalta a korábbi világot is. Úgy véli, az idősebbek feladata megmutatni a fiataloknak, honnan indultak az életünk ma „természetesnek” tartott elemei. Ha a fiatalabb nemzedék, akár családi beszélgetések vagy történetek révén, megismeri a nagyszülők fiatalkorának hétköznapjait, értékeit és nehézségeit, jobban megértheti a régi szemléletet.
Az előadás üzenete tehát egyértelmű: a generációk közötti különbségek nem falak, hanem lehetőségek a tanulásra. A kérdés az, képesek vagyunk-e megérteni, hogy a másik a másik nemzedék miért viselkedik másként. Ha ezt elfogadjuk, a családokban, a munkahelyeken és a közösségekben valóban kialakulhat egyfajta kölcsönös tisztelet és figyelem. És talán közelebb kerülhetünk ahhoz, amit Steigervald Krisztián is hangsúlyozott: nem idegenek vagyunk egymásnak, csupán más történelmi és társadalmi díszletben nevelkedtünk.
Steigervald Krisztiánnal szeptember 30-án a zentai közönség is találkozhatott a Kis zsinagógában.
