„Bele kell tenni a munkát!

Jónyer István négyszeres világbajnok, négyszeres Európa-bajnok, kétszeres Európa Top12-győztes, több mint harmincszoros magyar bajnok asztaliteniszező és Vaskuti István olimpiai bajnok (1980 Moszkva C2 500 m), tízszeres világbajnok, tizennyolcszoros magyar bajnok kenus mesélt életútjáról, sportolói pályájáról a miskolci közönségnek. Mindketten a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagjai és a Nemzet Sportolói. Jónyer István 2021-ben kapta meg ez utóbbi elismerést, Vaskuti Istvánt pedig épp a napokban választották a tagok közé. Mindketten nagyon megtisztelőnek tartják mindkét tagságot, és nagyon örülnek, hogy olyan sportolók közé választották őket, akik annak idején nekik is példaképeik voltak. Ez az elismerés kötelez is – mint mondják –, és ők szívesen tesznek eleget ennek a kötelességnek: a fiatalok nevelésében vállalnak szerepet, rendezvényekre járnak, külföldre utaznak, hogy hazánkat képviseljék. Csak az arra érdemesek kaphatják meg ezeket az elismeréseket. Ahogy hallgattuk vendégeink élettörténetét, kétségtelen, ők kiérdemelték ezeket a díjakat.

A kezdetekről is kérdezték vendégeinket beszélgetőpartnereik, Petercsák Milán és Farkas Réka, az Egyetemi Program hallgatói. Jónyer István elmesélte, őt mindig is a sport érdekelte. A tornatanára kosaras volt, így szinte minden órán kosaraztak, de ő mindenáron focista akart lenni, és iskola után egész este focizott. Egy alkalommal azonban az iskolából benevezték egy asztalitenisz versenyre, ő pedig megkérte édesapját, csináljon neki egy ütőt. Ő megfaragta, és a fiú megnyerte a versenyt. Későbbi edzője felfigyelt a fiatal gyerek ügyességére. „Öcsi, te még jó játékos is lehetsz!” – mondta neki, ez pedig nagy lendületet adott a fiúnak, aki nyári szünetben három hónapon keresztül reggeltől estig csak pingpongozott, és ősszel már ő volt a legjobb. Vaskuti Istvántól megtudtuk, az ő sportolói életútja úgy indult, hogy édesapja elvitte a hozzájuk közel lévő Margitszigetre, hogy kajakos legyen belőle, de ez tőle teljesen idegen volt, nem szerette. Télen már le se ment edzeni, de tavasszal, amikor visszatért, már kenusként folytatta az edzéseket. A tehetsége viszonylag hamar megmutatkozott, korosztályos bajnok lett belőle.

A kérdésre, hogyan lehet valakiből világszintű versenyző, mindketten azt felelték, nagyon kell szeretni azt, amit csinálunk, de emellett a kemény munkát sem lehet megspórolni. Mindketten sokat edzettek. Jónyer István még éjszaka is, hasonlóan mesteréhez, Berczik Zoltánhoz. Éjszaka kerékpárral rótta a köröket és futott, hiszen az asztaliteniszezőknél is nagyon fontos a fizikai erőnlét és a gyorsaság. Egy-egy versenyre magabiztosan állt ki – mint mondta –, és úgy gondolta, csak nyerhet, hiszen míg a többiek aludtak, ő addig is edzett, így csakis ő lehet a

győztes. „Többet kell edzeni, mint a többiek, ennyi a titok!” – mosolygott, de Vaskuti azért hozzátette: „Hát azért a tehetség sem árt!”

Mindketten keményen „beletették” a munkát, és sok lemondással is járt a versenyzői élet. Jónyer István kezdetben Miskolcról járt Budapestre iskola után minden nap, hogy a legjobbaktól tanulhasson. Ha lekéste a visszafelé induló vonatot, bizony, volt, hogy fél éjszakát sétált a budapesti éjszakában, másnap pedig korán reggel várta az iskola. Vaskuti István kenusként a Dunán élte mindennapjait. Mint mesélte, fél napokat eveztek fölfelé a folyón, hatalmas távolságot tettek meg egy-egy edzés alatt, de – mint mondta – ennek ellenére igazán szabadnak ott érezte magát.

Mindkettőjük életében voltak példaképek, akiktől sokat tanultak. Bár Vaskuti István szerint nem csak a pozitív dolgok számítanak, sokat tanulhatunk a rossz példákból is. Neki Wichmann Tamás kilencszeres kenu világbajnok volt a nagy példakép. Látta, mennyit edzett, és figyelte a technikáját is. „A legfontosabb, amit megtanultam – mondta –, olyan nincs, hogy feladjuk!” Jónyer István Balczó András háromszoros olimpiai bajnok öttusázót tekintette a legnagyobb példának, minden alkalommal gratulált is neki az olimpiai éremhez, és eldöntötte, ő maga is hasonló eredményeket akar elérni, mint a nagy példakép.

Mindkét vendégünk elsősorban párosban volt a legjobb. Kíváncsiak voltunk arra is, mi lehet ennek az oka. „Párosban szép az élet!” – felelte erre viccesen az evezés nagymestere. Ő nagyon jól tudott alkalmazkodni mindenkihez: „még azzal is tudtam menni, akivel nem tudtam menni” – tette hozzá mosolyogva. Nagyon össze kell hangolódnia a két versenyzőnek a kenuban, mert egyikük ereje megsokszorozhatja a másikét, de rossz esetben ez fordítva is lehet. A moszkvai olimpián viszont éppen ő volt az, aki elnézte a bólyát, és emiatt hamarabb abbahagyták az evezést, de a hatalmas fölényüknek köszönhetően mégis ők értek be elsőként a célba Foltán Lászlóval. Máig sem tudja, mi történhetett. A döntőben más színűre cserélték a cél-bólyát, ez zavarhatta meg – mondta. „Én imádtam a párost!” – csatlakozott Jónyer István. „Bárkivel játszottam, az Európa- vagy világbajnok lett” – nevetett. És bár ez viccnek tűnik, de az eredmények tényleg ezt igazolják.

A technikai tudás kapcsán mindketten elmondták, bizony, nagyon fontos a mozdulatok tökéletesítése, egy-egy saját trükk – mint mondjuk a csavart ütés, a „Jónyer-kifli” – bevetése, hiszen lehet, hogy épp egy ilyen apróságon múlik egy nagy verseny megnyerése.

A sport nem csak a küzdésre tanít meg, egymás tiszteletére is – tudtuk meg a sportolóktól. Tiszteled a sporttársadat, aki eredményeket ér el, mert tudod, mennyi munka van emögött. De tiszteled az ellenfeledet is, hiszen itt sokszor csak nüansznyi különbségek vannak egy-egy eredmény között. Vaskuti István éppen azért kapott „fair play” díjat a montreáli világbajnokságon, mert kölcsönadta egyik ellenfelüknek, a jugoszláv kenusoknak a saját hajójukat, amikor azoknak nem érkezett meg időben a sajátjuk.

„Nincs jobb dopping, mint a siker!” – mondta a világhírű kenus, aki edzőként a mai fiatalokat is ezzel motiválja. „Az is fontos, hogy merjünk nagyot álmodni” – tette hozzá Jónyer István. Mindkét sportolónak ez lebegett a szeme előtt, amikor egyikük éjszaka éppen rótta a köröket, vagy a másikat éppen a jéghideg víz csapdosta a kenuban. De az is nagyon fontos, hogy ne lemondásnak érezzük a több órás kemény edzéseket, szeressük azt, amit csinálunk! A tehetség az, aki nem csak rendelkezik a megfelelő adottságokkal, hanem bele is teszi megfelelő mennyiségű munkát – hangsúlyozta Vaskuti, aki a maga szerénységével azt is bebizonyította, a sportban a megfelelő alázat is elengedhetetlen, éppúgy, mint a hidegvér, aminek a legjobb példája Jónyer István.

Halhatatlan sportolók voltak a miskolci MCC vendégei. Olyan példaképek, akikre csodálattal tekintünk, és akiket hallgatva nem is kérdéses, miért kapták ezt az elismerést.