Az eutanázia-vita Európában: autonómia vagy bürokrácia?

A jelentést szerdán mutatta be az MCC Brüsszel. A nyilvánosság bevonásával zajló vitába a kutatás szerzőjén kívül két másik, a témában jelentős kutatói tapasztalattal bíró szakembert is bevontak. Az ügy messzeható következményekkel bír jogi, társadalmi és morális szempontból egyaránt, és már most számos problémával szembesülnek azon országokban, ahol az eutanázia engedélyezett, mint Belgium, Hollandia, Spanyolország és Portugália; illetve azon országokban is, ahol még vita folyik róla, mint Franciaország és Dánia. Az EU-n belül mindössze 10 tagállam foglalt határozottan állást az eutanázia ellen. Az élet-halál kérdésének fontossága és eltérő megítélése rávilágít a nemzeti szuverenitás fontosságára Európában.

Az ügyben a törésvonal ott húzódik, hogy rábízhatjuk-e bárkire a döntést. A támogatók szerint az eutanázia lehetővé tétele kiterjeszti az egyén döntési szabadságát, lecsökkentve a szenvedést és megőrizve a méltóságot. A kritikusok úgy érvelnek, hogy az állam által jóváhagyott gyilkosság a morális döntést mindenképpen áthárítja egy bürokratikus eljárásra, leértékelve az emberi életet és feloldva a felelősséget.

Az eseményen Dr. Ashley Frawley (szociológus, az MCC Brüsszel vendégkutatója) bemutatta az „Az eutanázia elleni ügy Európában - az élet és a halál bürokratikus ellenőrzése” című jelentésének főbb megállapításait. A szerző felhívta a figyelmet hogyan igyekeznek a legalizáció szószólói a javaslataik társadalmi megítélését nyelvi manipulációval tompítani, a „soft phrasing” és eufemizmusok által („asszisztált halál” vagy „méltóságteljes halál”). Egy másik általános jelenség, hogy az eutanáziáért harcolók és az őket támogató politika kezdetben csak a legszélsőségesebb és legérzelmesebb esetekre - végstádiumban lévő betegek, akik életük legvégén súlyos fájdalmaktól szenvednek - összpontosító eljárást javasolnak. Eközben az „ajtórésben megvetett láb” stratégiát alkalmazva, a korlátozott használat ígérete ellenére igyekeznek továbblépni a korlátozások további csökkentése, valamint az eutanázia normalizálása felé.

A szociológus figyelmeztetett az Európa-szerte tapasztalható dominóhatásra: a szószólók a gyengébb országokat veszik célba, ahol politikai változás történt, majd ezek példáját alapul véve próbálják meg befolyásolni a szomszédos országokat. Frawley azzal a megállapítással zárta tapasztalatai összegzését, hogy az autonómiára való hivatkozás egyértelmű hazugság, mert a beteg személy helyett, egyszerűen az államnak és a bürokráciának adjuk át az emberi élet feletti ellenőrzést.

Ole Hartling (nyugalmazott orvos, professzor, a Dán Etikai Tanács volt elnöke) felvillantotta az eutanáziával kapcsolatos történelmi vitákat. Idézte az eredeti hippokratészi esküt, amely egyértelműen kimondta: „Nem adok halálos gyógyszert senkinek, ha megkérnek rá, és nem is adok tanácsot ilyen tervre”. Hartling rámutatott, hogy az eutanázia mellett szóló egyik fő érv az egyéni szabadság tiszteletben tartása, majd feltette a kérdést, hogy hogyan gyakorolhatják a leggyengébbek az autonómiát, miközben a társadalom tehernek és méltatlannak tartja őket? Szerinte az eutanázia éppen azon alapszik, hogy egyes életek nem érdemelnek védelmet. Elmagyarázta, hogy a halálvágy kifejezése gyakran inkább kérdés, mint kijelentés, és hogy a beteg ember megerősítést kereshet a tekintetben, hogy van-e oka tovább élni. Bár az eutanázia célja jó szándékú, gyakorlata gyorsan átterjed a halálos betegekről a krónikus betegekre, a betegekről a fogyatékosokra, a felnőttekről a gyermekekre, a mentálisan kompetensekről a mentálisan inkompetensekre. Hartling a legalizálást ahhoz hasonlította, amikor Cézár átlépte a Rubicont, mivel a törvény elfogadása után már nincs visszaút. Ezért fontos, hogy figyelmeztessük a politikusokat arra, hogy mi forog kockán.

Kevin Yuill (a történelem professzor emeritusa és az Asszisztált öngyilkosság című könyv szerzője) a nyelvi fejlődés szerepét vizsgálta a brit eutanázia legalizálásában. Yuill szerint az „asszisztált haldoklás” egy „marketinges” gyűjtőfogalom, amely az eladást segíti. A tudományos szakirodalom még mindig az „asszisztált öngyilkosság” kifejezést használja, ami sokkal pontosabb (ő is egyetértett azzal, hogy a szószólók tudatosan kerülik az erkölcsi tartalommal bíró erősebb kifejezések használatát).

A vitában John O'Brien, az MCC Brüsszel kommunikációs vezetője felvetette a kérdést, hogy mi változott az európai társadalomban, ami miatt az emberek egyre jobban elfogadják az ötletet. Hartling kifejtette, hogy míg korábban a társadalom az öngyilkosságot bűnnek tekintette, addig a teljes szabadság és autonómia gondolata a francia felvilágosodással az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata óta fokozatosan előtérbe került Európában. Mindazonáltal az az elképzelés, hogy valakit kegyeleti cselekedetként öljenek, amelyet a másik ember érdekében hajtanak végre, új jelenség. Frawley felhívta a figyelmet az együttérzéssel való érvelés képmutatására: Kanadában egyes orvosok a szervadományozásról és a halál ökológiai hasznáról beszélve próbálják meggyőzni betegeiket a halál melletti döntésről. A mindennapi életükben való segítségnyújtást kérő betegeknek is gyakran javasolják az asszisztált haldoklás költséghatékonyabb megoldását. Yuill hangsúlyozta a vita életben tartásának fontosságát; tapasztalatai szerint minél többet vitatkoznak és gondolkodnak az emberek a kérdésről, annál inkább elutasítják azt.

Frank Füredi professzor, az MCC Brüsszel ügyvezető igazgatója szerint a probléma hátterében az áll, hogy a társadalom az erkölcsi normákat jelentéktelennek és elavultnak tekinti. Ha nincs humanista felfogásunk az emberi életről, akkor nincs hatékony ellenérvünk sem azzal szemben, ami történik.  Bruno Waterfield, a The Times brüsszeli tudósítója arra a veszélyre figyelmeztetett, hogy az eutanázia által okozott haláleseteket az orvosi titoktartás miatt nem vizsgálják ki, és csak akkor jutnak tudomásunkra, ha valaki előáll egy hozzá közel álló történetével.

Ashley Frawley záróbeszédében rávilágított egy újabb ellentmondásra, hogy míg az emberek mindig is a halálbüntetés ellen érveltek az ártatlanok megölésének kockázata miatt, úgy tűnik, az eutanázia szélsőséges esetei, amelyek bekerülnek a hírekbe, már nem zavarják őket eléggé. Ez vajon mit árul el az emberi élet értékéről a mai társadalomban? – tett fel a kérdést.

Az eseményen egyértelműen kiderült, hogy az emberi szabadság szószólóinak idealisztikus elképzelése mögött a gyakorlat, országoktól függetlenül egy szomorú képet fest: a jelentés úgy összegez, hogy „az eutanázia-szabályozás az emberi élet folyamatban lévő leértékelését tükrözi”, valamint az eutanázia-támogatás elkerülhetetlenül megbélyegez életeket, azáltal, hogy egyeseket életben maradásra érdemesnek, míg másokat megterhelőnek és feláldozhatónak minősít.

Az ügy komplexitása mindazonáltal megnehezíti mindannyiunk döntését, megkívánva a racionális és érzelmi szempontok egyidejű mérlegre tételét. Ahogy a szerző fogalmazott: már az sokat segít a helyes döntés meghozatalában, ha az emberek higgadtan végig tudják gondolni a feltárt, rejtett szempontokat és veszélyeket is (amelyekről szándékosan elterelik a figyelmet).

A vita az MCC Brüsszel Youtube-csatornáján visszanézhető:

„Az eutanázia elleni ügy Európában - az élet és a halál bürokratikus ellenőrzése” jelentés itt olvasható angol nyelven.