„A színházban a legfontosabb helyiség a nézőtér. Nem azért játsszuk a Hamletet, hogy a színész tündökölhessen, hanem hogy megismerje a közönség. Értük vagyunk – vallja Kautzky Armand, az eleganciájáról, kellemes hangjáról és szép beszédéről is ismert Jászai Mari-díjas színművész. A magyar színjátszás és szinkronművészet meghatározó alakját Lőrincz Éva EP-s diákunk kérdezte személyes élményekről, kulisszatitkokról, színházi és filmes történetekről, és az élet nagy dolgairól.
Számos ismert filmkarakternek adta már a magyar hangját, többek között a Tom Cruise által alakított Mavericknek a TOP Gun című filmben, vagy a Pierce Brosnan által megformált James Bondnak, de ismerjük színházi szerepeiről, vagy műsorvezetőként is. Kautzky Armand nyolcadik tagja egy színészcsaládnak. Ez is benne volt abban, hogy színész lett, hiszen színházban élte az életét. De az is kellett hozzá, hogy megérezze azt a mámort, amit a színpadi lét jelent. Ezt 13 évesen, egy iskolai fellépés során tapasztalta meg. Attól a perctől kezdve érezte, ő mindenképpen ezt akarja csinálni, és ezért tűzzel-vassal tud küzdeni.
Egy színész háromféle forrásból dolgozik egy szerepnél – állítja: a saját életélményeiből, amiket megél, azaz a vágyaiból, csalódásaiból, amiket megpróbál egy szerepbe beépíteni; a látott élményekből, amiket például a kocsi ablakából kitekintve észrevesz, amik beivódnak, és egy-egy szerepnél előjönnek; illetve a saját fantáziájából, amit akkor vesz elő, amikor olyan helyzetet kell kreálnia, amihez semmi köze.
A szinkronszerepeiről is híres művész elárulta, a szinkronizálások során nagyon sokat tanult az alázatról. A technika ezen a téren is hihetetlen fejlődésen ment keresztül, ami viszont egy felgyorsult tempót eredményezett: míg korábban egy szinkronizálás során a színészek találkoztak és beszélgettek egymással, ma már egymástól függetlenül veszik fel a hangokat, ami viszont még nagyobb szakmai tudást igényel. Viszont az is lehet, hogy néhány éven belül már egyáltalán nem is lesz szükség a színészek munkájára ezen a téren.
A beszélgetés során szó esett a Pilvaker című műsorról is, amelynek tíz évig volt szereplője, és amely azért jött létre, hogy tisztelegjen az 1848-as hősök előtt, és közelebb hozza a mai „szóforradalmárokat” az akkori költőkhöz. A színész szeretettel gondolt vissza ezekre az előadásokra, mert – mint mondta –, jól ötvözte a klasszikust a modernnel, példát adott arra, hogyan kell megőrizni és mégis továbblépni, és egyszerre szólt fiatalhoz és időshöz is.
A generációk közötti különbségekről, a tudás átadásáról, a tiszteletről is beszélt a művész. Kiemelte: régen a tudást tisztelték, aminek az idősebb generáció volt a birtokában. Ma az átjárhatóság megfordult, ezért sajnos az idősebb generáció kevesebbnek tűnik a fiatalabbak szemében.
Fiatalabb pályatársainak azt tanácsolta: a lefontosabb a közlésvágy, amit magukkal kell vinniük egy fellépésre. A fiataloknak általában pedig azt az útravalót adta, hogy éljenek meg minden percet tartalmasan, mert az élet múlandó.
A beszélgetés végén megjegyzete: „én az a fajta ember vagyok, aki szeret nyomot hagyni a világban. Az ember rájön, a valóság mennyire múlandó, és megtapasztaljuk, hogy mennyire könnyen elfelejtünk embereket, dolgokat. Ma este is az a vágyam, hogy nyomot hagyjak.”
Nyomot hagyott. Ezt a beszélgetést követő vastaps is bizonyította.
