Rakonczay Gábor szombathelyi előadása iránt akkora érdeklődés mutatkozott, hogy a szombathelyi MCC képzési központjának előadóterme szűknek bizonyult, így a rendezvény végül az MMIK-ban került megrendezésre. A telt házas esemény különleges hangulatát jól jelezte, hogy az előadót már színpadra lépésekor vastaps fogadta – még mielőtt megszólalt volna.
Az est során nem pusztán rendkívüli teljesítmények történeteit hallhattuk, hanem egy tudatosan felépített életút belső logikáját is megismerhettük. Rakonczay Gábor már tízévesen megfogalmazta hivatását: óceánátkelő szeretne lenni. Olyan hivatást nevezett meg, amelyről akkor azt mondták neki: nem létezik. A modern világban valóban felvetődik a kérdés, van-e még létjogosultsága az óceánátkelésnek, amikor repülők és hatalmas óceánjárók naponta kötik össze a kontinenseket. Számára azonban a lényeg sosem a közlekedés volt, hanem a határok keresése és átlépése. Ha az óceán nem jelent kihívást, akkor ott a Déli-sark – a tét mindig az ember saját korlátainak meghaladása.
Előadásában hangsúlyosan jelent meg az élsport és a művészet párhuzama. Mindkettőt az önkifejezés formájának tekinti, sőt úgy véli, bizonyos értelemben a művészlét még kiszolgáltatottabb, mint az extrém sport. Meggyőződése, hogy teljesítmény és eredmény között egyenes arányosság áll fenn: annyit kapunk vissza, amennyit beletettünk. A dobogóra állás nem véletlen, hanem következetes munka eredménye.
Első, akkori párjával közösen végrehajtott óceánátkelése jól példázza ezt a szemléletet. Fiatal egyetemi hallgatókként anyagi korlátaik miatt kénytelen voltak lemondani a vitorláról és a motoros hajóról, így végül az evezés mellett döntöttek. A vállalkozás mögé szponzorokat kellett állítaniuk, megteremteniük a technikai és szakmai feltételeket. Az 51 napos átevezés végül világ- és Guinness-rekordot eredményezett, hajójuk rangos formatervezési díjat nyert, és elnyerték az amerikai „Év kalandja” elismerést is. A külső siker azonban belső kérdéseket is felvetett: visszatérve az egyetemre úgy érezte, már más dimenzióban gondolkodik.
Különösen megrendítő volt az első kenus óceánátkelés története. Rakonczay Gábor hajója egy kegyetlen viharban felborult, és reális közelségbe került a halál. Csakhogy – ahogy fogalmazott – az emberi szervezet nem a feladásra van programozva, hanem az élet fenntartására. Egy hullám erejét kihasználva sikerült visszafordítania a hajót. Ezt az élményt egyszerre élte meg kudarcként és újjászületésként. Felismerte, hogy a valódi korlátok sokszor nem a körülményekben, hanem a gondolkodásunkban húzódnak.
Az extrémsportolót azonban nem csupán a víz vonzotta. Pályafutása során maratonokat és ultramaratonokat teljesített, megmászta a Mont Blanc-t, és számos, korábban lehetetlennek tartott célt valósított meg. Visszatérő gondolata volt, hogy a célokat nem mindig a komfortzónán belül kell kijelölni. Ha kizárólag a már ismert keretek között gondolkodunk, szükségszerűen korlátozzuk önmagunkat. Időnként kívülről kell célt választani – olyat, amely fejlődésre kényszerít.
A közönség kérdéseire válaszolva kiemelte a hit szerepét a teljesítményeiben. Nem kizárólag vallási értelemben vett hit ez, hanem egyfajta alapvető meggyőződés abban, hogy az ember képes többé válni annál, mint amit aktuálisan megél. Megfogalmazása szerint senki sem közelíti meg saját teljesítőképességének határát. A potenciál mindannyiunkban ott rejlik – a kérdés az, merünk-e élni vele.
Az előadás nemcsak inspiráló élményt nyújtott, hanem mélyebb önvizsgálatra is késztette a hallgatóságot: vajon mi magunk hol húzzuk meg saját határainkat, és készek vagyunk-e átlépni azokat.
