Olvasási idő: 3 perc
A művészet, különösen a zene, nem lehet ideológiai játszmák túsza. A valódi művészet ott kezdődik, ahol az alkotás nem tagadja meg az emberi természetet, hanem abból merít. És bár a zenei forradalom talán megbukott, a kérdés ma is aktuális: vajon merjük-e újra felfedezni azt, amit már régen tudtunk? Ez volt Andrew Balio, a Baltimore-i Szimfonikus Zenekar vezető trombitás előadásának legfőbb mondanivalója.
A zenei forradalomról akartam mesélni, ami kudarcot vallott.”– ezzel kezdte előadását a művész. A tegnapi előadás, melyet egy koncert követett, nem csupán zenei élményt, hanem intellektuális utazást is kínált: végigvezetett minket azon a több mint egy évszázados úton, amelyen a klasszikus zene – sokak szerint – letért az emberi természethez szervesen kapcsolódó ösvényéről.
Balio történelmi és esztétikai keretbe helyezve mutatta be azt a „forradalmat”, amely Richard Wagnerrel indult, és Arnold Schönberg, majd Pierre Boulez radikalizmusában teljesedett ki. A forradalom célja nem kevesebb volt, mint a zene teljes újradefiniálása: a múlt megtagadása, a tonalitás lebontása, a harmónia „túlhaladása” – mindezt a „haladás” nevében. Csakhogy – Balio szerint – ez az irány téves alapfeltevésekre épült: arra, hogy a művészet, akárcsak a technológia vagy a tudomány, lineárisan „fejlődhet”.
Érzékletes hasonlattal élve Balio a modern művészet és zene tapasztalatát egy modern művészeti múzeumban tett látogatáshoz hasonlította, ahol a néző gyakran zavarodott, értetlen, sőt frusztrált – de nem meri bevallani, hogy nem érti, amit lát vagy hall. Ez az intellektuális és esztétikai elidegenedés lett a 20. századi zene egyik fő jellemzője.
A zenei példák – Wagner feszültséggel teli, érzelmekkel túlfűtött dallamaitól Schönberg 12 fokú sorozatzenei darabján át egészen Boulez rendszerellenes, radikális kompozíciójáig – érzékletesen demonstrálták, hogyan távolodott el a zene a szélesebb közönség élményétől. Balio kritikája azonban nem pusztán esztétikai, hanem antropológiai: szerinte a zene alapja nem véletlenszerű, hanem az emberi természetből fakadó harmóniákban gyökerezik.
A koncerten elhangzó darabok – visszatérve a klasszikus zene gyökereihez – éles kontrasztot képeztek a modernista példákkal. Balio célja nem a múltba való menekülés volt, hanem annak bemutatása, hogy az időtálló művészet az emberi lélek mély struktúráiból táplálkozik – és ebből fakadóan nem fejlődik úgy, mint a technika, hanem kiteljesedik az örök értékekben.
