Olvasási idő: 4 perc

Úgy csapott arcon a tény, hogy haza kell jönni, mint ahogy azelőtt csak a Fekete-tenger hullámai voltak képesek. Mint egy pillanat, úgy suhant el az egész, egy röpke szempillantás és makoghattam visszafelé egy boarding pass-t kérve Kutaisi repülőterén. Viszont valami hiba csúszhatott be a tér–idő – kontinuumba, mivel ez a szempillantás mégis ezer és ezer új impulzust tartogatott számunkra.

Mielőtt megérkeztünk volna, már előre tudtuk, hogy minden autentikus lesz. Laci - az egyik minket kísérő vezetőoktató, Kövér László - csak ezt hajtogatta. Nem talált vajon jobb szót? De nem, én sem tudok: az út szava így az autentikus lett.

Autentikus volt a néni, aki harmadában oroszul, harmadában tört angollal és (legmeggyőzőbb) harmadában testbeszédével mesélte el a Szvetichoveli Székesegyház történetét. Autentikus volt a fotós, aki buszunkból kiszállva Mtskhetán egyből lencsevégre kapott minket, visszatérésünkre pedig már rólunk készített mágnesekkel várt, igazi meghökkenésükre. Autentikus volt, ahogy a tbilisi-i törökfürdőben csak igazi orosz unszolásra adtak számlát és autentikus volt az is, hogy minden második autóról hiányzott a lökhárító. Autentikus a dal, ami ezredjére hallva a Béke Hídján mégis máshogy szólt akkor, a táncoló párokkal, még a levegőben is szerelem volt, vagy hogy is szokták ezt mondani. Autentikus volt a víz émelyítő kéksége, a hegy magányos kopársága, a lányok szapora kendőbe bugyolálódása. Ám autentikus volt a garázsból felhangzó trombitaszó is, melyet oly bátor ének kísért, hogy Csaba királyfi is meghallhatta a csillag ösvényen. Autentikus a sok édes kóborkutya, kik mindig megtalálják az utazót, izgatott csaholással zsoldos katonaként menetelve mellettük, valutájuk lévén megtisztelő figyelmed. Autentikus a kunyhó a dominóval a játszótéren, na meg a tisztán látszó Tejút, ami még a csokinál is édesebb látványt nyújtott a vardziai éjszakában.

Ahogy az út pora egyre ülepedett rajtunk, mi is egyre grúzabbak, autentikusabbak lettünk. Nem szégyeltünk hamísitott zoknikat 2 larira alkudni, egymással – és néha egymáson – nevetni. Tiszteltük a templomot, amibe belépve évszázados kincseket fedezhettünk fel és tiszteltük a természetet és annak egységét, nyugalmát (néha esetlegesen megzavarva egy kacajjal, vagy éppen egy kutyák elől menekülő cicamentő akcióval).

A szempillantás viszont megszakad. Autentikus-e ez a gombóc is a gyomromban, mely írás közben soppankodott ide, mint a tolvaj az éj leple alatt, abban a hitben élve, hogy nem számítanak rá? Nem, ez teljesen hétköznapi, már régi ismerős. A honvágy kopogtat, teljes erejével átitat. Dehát itthon vagyok, mégis hova húzhatna szívem? A tizenegy másik arc hiányzik-e neki, melyből az egyik 270, a másik 402 kilométerrel arrébb próbál újra hozzászokni a régi kerékvágáshoz? „Majd még összefutunk”, hangzik el a mondat, mely mindig elhangzik, az emberben továbbtáplálva a reményt, összes hitét a jövőre téve fel. Vajon más lesz ez az alkalom, mint a többi ezeregy? Halk, de mégis egyértelmű mindenkiben a „Remélem.”.

Valaki egyszer azt mondta, hogyha utazol, utána teljes szíveddel sosem leszel újra otthon, mivel szíved darabjait elszórod úton-útfélen, ahol jársz. Grúzia, egy igazán nagy darabot nyestél le szívemből, csoda, hogy még pumpálódik benne a vér.

Blaskó Nóra