Olvasási idő: 8 perc

Fa Nándor hajótervező és -építő, óceáni szólóvitorlázó, a Magyar Vitorlás Szövetség tiszteletbeli elnöke, a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja volt a miskolci MCC vendége, aki összesen ötször kerülte meg a Földet – ebből három szóló földkerülő versenyen – és ugyancsak ötször kerülte meg a rettegett Horn-fokot, tízszer szelte át az Egyenlítőt, és hétszer kelt át az Atlanti-óceánon. A világjáró hajós mesélt az útjai során megélt élményekről, létről, emberségről, környezetvédelemről, és arról, amit az óceán tanított neki.

„Mindig sokkal följebb tettem a mércét, mint az átlagember”

A birkózóként indult sportember egy sérülés után kenuzásra váltott. Ekkor ismerte meg későbbi társát, Gál Józsefet, akivel megtette első Föld körüli útját az általuk épített Szent Jupáton. Vágyott arra, hogy sikereket érjen el a sportban, de érezte, hogy nem a kenuzás lesz az ő sportága, más irányba kell elindulnia. Amikor barátjával elhatározták, hogy körbehajózzák a Földet, sokan megpróbálták lebeszélni őket erről. Hiába kértek tanácsot hazai balatoni hajósoktól, nem sok segítséget kaptak, mindenki lehetetlennek tartotta a tervüket. Talán éppen ez ösztönözte őket arra, hogy bebizonyítsa a világnak: igenis, akarattal, kitartással mindent el lehet érni. Számára ez az út egy kaland volt, egy lehetőség a szabadságra, kiszabadulás a szocialista rend által behatárolt létből. De a „hajókázás” nem elégítette ki: még javában tartott a hazatérés utáni ünneplés, amikor fejben már az első Földkerülő versenyre készült, és Ausztráliába ment, hogy hajóépítést tanuljon.

„A hajó számomra egy csoda, amivel egyek vagyunk, szimbiózisban egymással, egymásra vagyunk utalva”

Sydney-ben tanulta a hajóépítő mesterséget, ott, ahol megvan a nagy hajós kultúráknak a tudása. Van, amiben ők a legjobbak, tőlük lehet a legtöbbet tanulni. De nem sok időt töltött ott, mindig hazavágyott, hazahúzta a szíve, és fontos volt számára, hogy a megszerzett tudását itthon kamatoztassa.

„Rájöttem, hogy én is képes vagyok világszínvonalú hajókat építeni” – mondta a ma már jól ismert hajótervező és -építő. Itthonról persze mindent nehezebb volt intézni, követni a technikai fejlődéseket, és talán ő volt az egyetlen versenyző, aki mindent egyedül csinált, hiszen a többiek mögött ott állt egy profi csapat.

Első útja alkalmával, amikor barátjával nekiindultak az óceánnak, az akkori Magyarországon még az is nehézségbe ütközött, hogy a hajóépítéshez szükséges sárgaréz-csavarokat meg tudják venni. Egészen Berlinig kellett menni, hogy ezeket be tudják szerezni. Ott sem volt azonban túl egyszerű ezt megtenni, mert a boltban az eladó közölte, hogy egy ember egyszerre csak 20 darabot vehet belőlük, nekik viszont 3200 darabra volt szükségük. Dehát a magyar ember leleményes, és minden helyzetben feltalálja magát: ezért ő és barátja naponta többször, újra és újra bement a boltba, mindaddig, amíg a szükséges mennyiséget el nem érték. Tudták, ha rossz hajót építenek, ott maradnak az óceánon, és soha nem térnek haza.

„Mindig összekötött minket az óceán”

Hogy fogadta mindezt a család? Mindig nagyon szoros volt a kapcsolat a feleségével és a családdal – mondta a kétgyermekes családapa. Útjai során napi kapcsolatban állt velük és tudósította őket a történésekről – persze csak azokról, amiket el lehetett mondani, hiszen míg ő kalandként, kihívásként élte meg ezeket, addig a családtagok itthon aggódtak érte.

Mesélte, hogy első útja alkalmával a Falkland szigeteknél, amikor egy leomló hullám utolérte őket, beleesett a vízbe, ami 6 fokos volt. Sokáig volt a víz alatt, de nem érezte a hideget, nem fázott. Csend volt. Hosszú csend. Csak másfél perc lehetett az egész, de neki egy hétnek tűnt. Ma már örül annak, hogy átélte azt a furcsa érzést ott a víz alatt, de nem vágyik rá újra.

 „A Szent Jupát egy kaland volt, utána a kíváncsiság, a szakma, az óceán és önmagam megismerése hajtott.”

Sok kalandban és számos felemelő élményben volt része. Egy alkalommal, amikor a Kordilleráknál hajózott, ahol 400 méter magas hegyek, hó, jég és gleccserek vannak, egyik nap szurokfekete felhő borította ég és csillagszórókként aláhulló villámok nehezítették egész nap az útját, mígnem egyszer csak megnyílt az égbolt, mindent narancssárga fény borított be, és ott, akkor meg volt győződve róla, hogy szólt hozzá a Teremtő. A Teremtő, akiben nem is hitt. És ott, akkor, egyszer csak zokogás rázta meg.

„A legnagyobb tanulság, hogy a világ az, amit én megtanulok, megtapasztalok róla, amit én átélek.”

Amikor először indult neki a nagyvilágnak, még nem tudott semmit róla, csak azt, amit az iskolában megtanítottak neki. Útjai során azonban megtapasztalta, hogy egészen más a világ, mint amit tanult róla, mások a népek, mások a kultúrák. Pszichológiai felkészítésre soha nem volt szüksége a versenyek előtt, de sokat tanult egyes emberektől, például egy zenésztől, aki elmesélte mennyit kell gyakorolnia ahhoz, hogy egy versenyen eredményes legyen.

„Az egyedüllét nem magányt jelent”

A pszichológiai, lelki felkészülés sokat számít egy verseny előtt, pláne egy hónapokig tartó hajóúton, ahol többször egyedül kellett szembenéznie a nehézségekkel. De ő szerette az egyedüllétet – ami nem egyenlő a magánnyal –, mert az embernek elviselni egy másik embert egy ilyen hosszú úton, az igazán toleranciát igénylő dolog. Míg csapatversenynél nincs demokrácia, ott egy kapitány van, aki vállalja a felelősséget, és irányít, addig a párosban közösen kell meghozni a döntéseket és harmóniában kell lenni egymással. Ez nem könnyű. És talán nem is igazán neki való – mondja.

„Én hálás szívvel gondolok arra, hogy társadalomban élek”

Útjai során volt ideje gondolkodni, elmélkedni a létről, az emberiségről, saját magáról. Mint mondja, mindig öröm volt hazaérve megtapasztalni azt, hogy ő tagja egy társadalomnak, ami persze nem mindegy, hogy milyen. Hogy mi a társadalmi kötelezettségvállalás, azt is az útjai során tanulta meg. A közösségben van az erő „a közösségek tudnak együtt, egymásért küzdeni” – vallja. De az is fontos, hogy én, a társadalom egy alkotóelemeként mit teszek. Az emberek elfogadják a társadalom „melegét”, de nem akarnak egy kis áldozatot sem hozni érte. Pedig kötelezettségeink is vannak, nem csak jogaink. A világjáró hajós úgy gondolja, a haza az egyetlen hely, ahol otthon vagyunk, máshol mindig csak vendégek leszünk, és míg korábban ezt csak ösztönösen érezte, ma már biztosan tudja.

 „Nem érdekel a pénz, az alkotás érdekel”

2017-ben, utolsó útja során már arra volt kíváncsi, hogy mennyi az a tudás, amivel rendelkezik, mire képes, milyen emberré teszi az út. Elhatározta, hogy „gépi üzemmódra kapcsol”, és nem törődik a fájdalommal, szenvedéssel, ki kell élveznie az utat, az utolsót. A saját maga megismerése, az élet, az egész lét keresése az univerzumban – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták.

Ma hajó- és kikötőépítéssel foglalkozik, ez a régi-új szerelem. De nem a pénz motiválja, hanem az alkotás, és az, hogy amit megtanult, azt átadja az utókornak. Nem kíván visszatérni a versenyzéshez, de szívesen ad tanácsot, és ha hívják, örömmel megy előadást tartani.

„Amire az óceán tanít”

S mi az, amire az óceán megtanította? Mindenre – válaszolja. Megtanítja az embert arra, hogy kicsoda ő ebben a bioszférában, hova tart, de megmutatja azt is, hogy mi történik a Földdel. „Én még mindig hiszek az emberben, az egyénben, de nem hiszek az emberiségben.” – jelentette ki az óceánjáró. Az egyén még sokat tehet a környezete formálásában. Fa Nándor bízik a fiatalokban, akiknek – véleménye szerint – azonban nem egyszerű ma, mert nagy az információdömping, és nehéz ebből „kiszűrni” azt, ami jó.

S hogy mit tanultunk mi, akik hallgattuk az előadását?

Emberséget, hazaszeretetet, és azt, hogy ha nagyon akarunk valamit, és elszántak vagyunk, legyőzhetjük még saját korlátainkat is.