Olvasási idő: 5 perc
„Magyarnak érzem magam, itt vagyok otthon, még ha nem is beszélem tökéletesen a nyelvet” – mondta Boris Kálnoky, az MCC Médiaiskola vezetője, a Die Welt tudósítója, aki őseiről, a háromszéki nemes Kálnoky családról írt művéről mesélt a közönségnek a miskolci MCC-ben. Az „Őseim földje” című könyv nemrégiben magyarul is megjelent az MCC Press kiadásában. A mestert a tanítvány, Sveda Sára, a Médiaiskola diákja kérdezte.
Tartása egyenes, mozdulatai kimértek, beszéde megfontolt, s bár nem mindig talál rá azonnal a megfelelő magyar kifejezésre, mégis, amit mond, azt választékosan, irigylésre méltóan magyarul mondja. Ha nem tudnánk, hogy gróf, akkor is azt éreznénk: elegancia és nemesség lengi körül. A huncut mosoly, az újságírói véna, a kalandorság talán mind Hugó öröksége. A nagyapáé, aki a szénaboglya tövében fekve, a vonuló felhőket nézve álmodozott arról, egyszer körberepüli a Földet. Hugónak nem sikerült, Borisnak viszont igen: bejárta az egész világot. Élt Németországban, az Egyesült Államokban, Hollandiában és Franciaországban, de – mint mondja – soha, sehol nem érezte, hogy otthon lenne.
Csak később fedezte fel, mennyire szívet markolóan tud „fájni” az otthon érzése. Amikor apja és testvére először járt otthon, Székelyföldön, az ott élők szinte családtagként fogadták őket, oda tartozóként. Ő ekkor még nem értette apja és öccse lelkesedését, neki túl sok volt ez a túlcsorduló érzelem egy idegen, „Seholsincsország” és az ismeretlen emberek iránt. „Mi kozmopolitan életet éltünk, nyelveket tanultunk, sikeresek voltunk, de az, hogy valahova tartozik az ember, az nem volt meg. Nem tudtuk, milyen az, amikor ismered a házakat, az ott élő embereket. Amikor Erdélybe mentünk, akkor vált bennünk tudatossá, kik is vagyunk. Az ottani emberek kezdtek grófnak szólítani minket, s mi azt éreztük, hozzájuk tartozunk, és nekünk feladatunk van ott.” Sokat tettek az ősök földjéért: öccsének, Tibornak köszönhetően az egykori birtokon, Miklósváron felújították a kastélyt – most egy reneszánsz múzeum van benne –, de segítségükkel újult meg a harang Kőröspatakon, és volt, hogy egy kamionnyi élelmiszert küldtek haza, hogy így segítsenek az 1989-es forradalom után az ott élő embereken.
Öccse mindenképpen vissza akart térni az ősök földjére, még feleséget is onnan választott. Úgy tervezte, régi parasztházakat újít fel, és a turizmusból fog megélni. Boris ezt a tervet azzal segítette, hogy írt róla. Egy Angliában megjelent cikk után figyelt fel rájuk Károly herceg – ma III. Károly király –, akivel nem mellesleg rokoni kapcsolatban állnak. Károly királlyal ma is jó viszonyt ápolnak, többször is járt már Tibornál Erdélyben.
Boris nem akart Erdélyig menni, ő Budapestre költözött a három gyermekével. Németországban felmondott a munkahelyén, és mindent maga mögött hagyva Magyarországra jött, hogy itt éljen, mert magyar akart lenni. „Néha dönteni kell, és fel kell akasztani a kalapot. A magyarokhoz akartam tartozni. Itt érzem jól magam, még ha nem is beszélem tökéletesen a nyelvet” – vallotta be a világlátott újságíró.
A nemesi származásával kapcsolatban elmondta, ő sokáig nem tudott erről, mert otthon nem beszéltek neki erről a szülei. De ő sem beszél erről gyerekeinek, mert nem szeretné, ha ez határozná meg a személyiségüket.
Családja történetét és a családfát egészen a tatárjárás idejéig vezeti vissza, majd a Kálnokyak históriája végigkíséri az elmúlt századok erdélyi, illetve osztrák-magyar történelmét.
„Amikor visszatekintettem a családomra, akkor úgy néztem rájuk, mit egy újságíró. Engem nem az érdekelt, hogy ez egy arisztokrata család, hanem az, milyen emberek voltak ők, miért csinálták azt, amit csináltak. Megpróbáltam megérteni azt a világot, amiben ők éltek.” Persze ez nem volt mindig egyszerű, volt, amikor történész segítségét kellett kérnie ehhez.
„Ez nem egy család története, hanem emberekről és az életről szól. Mindegyik sorsnál fel tudjuk saját magunkat ismerni, és elgondolkozhatunk azon, mi mit tennénk abban a helyzetben” – mondja. Mindezek miatt volt olyan népszerű a könyv Németországban, ahol először megjelent. A magyar nyelvű kiadással kapcsolatban a szerző elmesélte, nem volt egyszerű megtalálni a kiadót és a fordítót sem, de jött Szász Csilla, aki nem egyszerűen lefordította a művet, de tanácsaival, jó meglátásaival „magyarrá” is tette.
A szerző elmondta, a könyvvel is fel szeretné hívni a fiatalok figyelmét, milyen fontos, hogy kérdezzék a szüleiket a múltról, beszélgessenek velük a régi történésekről, a családról, addig, amíg megtehetik. „Rájöttem, hogy nem egyének vagyunk, hanem egy családhoz tartozunk mindannyian, és hatással vagyunk a következő generációra.”
