Olvasási idő: 5 perc
Nem egyszer kísértette meg a sorsot, többször kellett jól döntenie egy-egy nehéz pillanatban, hiszen az élete múlt a válaszon, ám mindig higgadt maradt. Csaknem három évtizedes haditudósítói pályafutása alatt egyszer sem félt. Boris Kálnoky, az MCC Média Iskolájának vezetője az "Egy riporter élete: kalandok és anekdoták" című előadásán mesélt magáról, munkájáról, nemrég megjelent könyvéről október 25-én a szombathelyi képzési központ közönségének.
Északnyugat-Afrikában három napig csak kecskehúst evett a sivatagban, amikor Mauritániába utazott a rabszolgatartás felszámolásáról cikket írni az 1980-as évek elején. Többnapos megpróbáltatás után végre egy folyót láttak meg, kollégájával boldogan vetették volna magukat a hűs habokba, helyi vezetőjük azonban óvva intette őket a „kis, tüskés halaktól”. Kiderült, hogy nem is miattuk kellett volna aggódni, hanem a fatörzsnek kinéző krokodiloktól, amelyek jelenléte az ott élők számára magától értetődő veszélyforrás, a turistának azonban extrém körülményt jelent.
Boris Kálnoky közel harminchárom évig haditudósítóként tevékenykedett a világ számos területén: a Die Welt, országos német napilap külföldi tudósítójaként rengeteg országban járt, adott hírt helyi esetekről, háborús eseményekről, olyan témákról számolt be, amelyeket külföldiek számára elképzelhetetlen történések.
Látott olyan, halottakkal teli, véres csatamezőt Dél-Etiópiában, ahol főleg kamasz fiúk áldozták életüket egy olyan ügyért, amely biztos halált jelentett, hiszen csupán elterelő hadművelet eszközei voltak. A katonai felszerelés nélkül, műanyag papucsban, kezében édesanyja összegyűrt fotójával fekvő, élettelen fiú szürke arcának látványa örökre beégett Boris retinájába.
Az 1992 és 1995 közötti boszniai háborúban a Bosznia-Hercegovina-i Bihácsot a szerb csapatok több mint három évig ostromolták, végül a horvát hadsereg beavatkozásával megszűnhetett a blokád. A város felszabadításakor ő is ott volt. Ott tapasztalta meg, hogy a háborús stressz mit hoz ki az emberből, milyenné teszi lelket a folyamatos sokkhatás. Egy másik ifjonc, a legnagyobb boszniai bank vezetőjének nagyképű, önelégült fia ellopta a Németországból érkező pénzt, amelyen a blokádban élő biácsiak fegyvert vásároltak a horvátoktól a szerbek ellen. Belőle áruló lett.
A szombathelyi esten a résztvevők röpke haditudósítói kurzuson vehettek részt a népszerű előadó jóvoltából. Megtudhatták, hogy mire érdemes figyelni egy-egy ilyen, sokszor kockázatos szituáció során: hol van a veszély, pontosan mi az, miért fontos minden percben megfontolnak, körültekintőnek és magabiztosnak maradni, továbbá mindig helyi stábbal, csapatban szabad csak dolgozni. Az ott élő nem idegen, elismerik, előnyt élvez, sokszor életet menthet az ő jelenléte.
Tudósított Nepálból maoista lázadásról, ahol fegyverszünet idején az egymás ellen harcoló felek együtt dolgoztak: egyiknek kellett, hogy haladjon a mezőgazdasági munka a rizsföldjén, másiknak szüksége volt a napszámból kapott pénzre az élelem miatt.
Indiában ő szervezte meg annak a párnak a lakodalmát egy ottani hotelben, akiket többhónapos, alapos előkészítéssel a menyasszony elrablásával hozott össze. A helyi szabályok szerint soha nem házasodhattak volna egymással. Szerencse is kellett hozzá, majdnem leszámolással záruló bosszúháború robbant ki a két család között.
Az albániai Elbasan lakói vasgyártásból éltek, amikor tönkrement az üzem, mindenki földönfutóvá vált. Sokan megőrültek a lelki tehertől, pszichiátriára kerültek és akik józanok tudtak maradni, azok gondozókká váltak. Az egyik beteg kutyának képzelte magát – borzalmas volt a mocsok, a bűz, ahogy próbáltak életben maradni. Boris szinte nem tudott különbséget tenni kezelt és ápoló között – egyformának tűntek, megviselte a szörnyű élmény.
A tartalmas, érdekes előadás végén nézői kérdésre – miszerint érte-e trauma haditudósítói tevékenysége során -, elmondta, hogy kétszer történt vele sokkoló eset, de furcsa mód, egyik sem munkája során. Egy alkalommal - 1998-ban - éppen Budapesten, az Aranykéz utcában tartózkodott, amikor pokolgépes merényletet követtek el, négyen meghaltak. Boris végignézte. A másik megrázkódtatás Berlinben érte, az utcán sétált, mikor egy ember elesett, ömlött a vér a szájából, mint később kiderült: aortarepedése volt, emiatt vesztette életét néhány minutum leforgása alatt.
Borist azért viselte meg a két európai jelenet, mert ezeknél érezte először, hogy vele is megtörténhet hasonló. Bármennyire is volt kockázatos, veszélyes a háború, mindig kívülállónak gondolta magát. Emiatt sosem félt. Többször megkapta azt az ítélkezést kívülállótól, hogy „Kálnoky buta vagy bátor?” – a szombathelyi közönség a mintegy másfél órás lebilincselő beszélgetés végén egyértelmű választ kaphatott a kérdésre.
