Hogyan válik egy gyerekből rugalmas, önmagában bízó felnőtt? Mitől lesz valaki képes talpra állni egy kudarc után? Ezekre a kérdésekre keresett választ Kádár Annamária pszichológus az MCC miskolci képzési központjában tartott előadásában.
A népmesék bölcsessége: hagyjuk küzdeni a gyereket
Az előadás egyik meghatározó gondolata a népmesékből indult ki. A mesékben a hős nem védelmet kap, hanem feladatot: szembenéz a sárkánnyal, felmászik az égig érő fa tetejére. Kádár Annamária szerint ez az ősi kép nem véletlen – az önbecsülés és a küzdőképesség éppen abból fakad, hogy a gyerek megtapasztalja: képes megoldani a nehézségeket. A szülők egyik legfontosabb feladata ezért nem az állandó védelem, hanem az, hogy teret adjanak a gyereknek, hogy saját maga küzdjön meg a nehézségekkel. Azok a gyerekek, akik rugalmasnak bizonyulnak, egyfajta életbátorságot kapnak: azt az érzést, hogy a világ alapvetően jó hely, ahol érdemes lenni.
A családtörténetek mint belső erőforrásaink
A kutatások meglepő összefüggést tártak fel: azok a gyerekek, akik többet tudtak saját családjuk történetéről, nagyobb önbecsüléssel rendelkeztek. Sőt, krízishelyzet után is rugalmasabban tértek vissza az egyensúlyi állapotba. Kádár Annamária szerint ennek oka az, hogy a családtörténetek egyfajta intergenerációs védőhálót alkotnak – a gyerek nem egyedül áll a nagy világban, hanem mögötte ott vannak az ősök küzdelmeinek, sikereinek és újrakezdéseinek történetei is. Ugyanakkor nem mindegy, hogyan meséljük el ezeket a történeteket. A pszichológus háromféle narratívatípust különböztetett meg:
Az emelkedő narratíva egy nehéz pontból indul, és magasabb szintre jut el – de ezekben a történetekben a nehézségek sokszor kozmetikázva jelennek meg, így kevésbé hiteles tanulságot közvetítenek.
Az ereszkedő narratíva a pozitívból a negatívba tart, és általában van benne egy bűnbak, akire visszavezethető a bajok oka. Ez felment ugyan a felelősségvállalás alól, de sem önbecsülést, sem küzdőképességet nem ad.
A legegészségesebb az oszcilláló narratíva: belekeveredtünk nehéz helyzetekbe, de ezekből mindig kikeveredtünk. Minél több ilyen történetet hall a gyerek, annál mélyebben ivódik belé az a meggyőződés, hogy a nehézségekből van kiút.
Mikor kezdődik az életmesénk?
Az előadó hangsúlyozta: a mi életmesénk nem akkor kezdődik, amikor megszületünk, hanem amikor a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink találkoztak egymással. Ezért fontos, hogy minél korábban elkezdjük mesélni a történeteket a gyerekeknek, és hogy a gyerek a saját történetével együtt nőjön fel. Egészen más például, ha valaki már kicsiny kora óta tudja, hogy örökbe fogadták, mintha csak felnőttként értesül erről. Az identitás alapja az életmese – és annak hiánya komoly sebet hagyhat az önbecsülésen.
Különösen akkor válnak kinccsé ezek a történetek, amikor a szülők, nagyszülők már nincsenek jelen. Kádár Annamária ezért azt javasolta: érdemes leírni, összegyűjteni a gyerek számára a családi élettörténeteket, mert egyszer felbecsülhetetlen értéket fognak jelenteni számára.
Nevessünk a saját történeteinken
A pszichológus kitért arra is: ha nevetni tudunk a saját élettörténetünkön, az óriási erőforrás. Mindenkinél vannak felsüléssel kapcsolatos epizódok – ha elfogadjuk, hogy nekünk is szabad hibázni, és ezt a gyerekeknek is megmutatjuk (pedagógusként is!), azzal azt üzenjük: nem kell tökéletesen teljesíteni. Elég jó vagy úgy, ahogy vagy. Amit nem sikerült megoldani, azt át lehet keretezni: a helyzet nem változik meg, de másképpen kezelhető.
