Olvasási idő: 10 perc

A Mathias Corvinus Collegium képes arra, hogy megszólítsa, összegyűjtse és többletmunkára ösztönözze a legtehetségesebb fiatalokat – mondja az intézmény egykori igazgatója. Maróth Miklóssal, az MCC védnöki testületének tagjával, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat elnökével a magyar elitről és a tehetséggondozás lehetőségéről beszélgettünk. Gyüre József interjúja.

Karácsony előtt ért véget az az öt részből álló, online beszélgetéssorozat, amely neves külföldi előadók részvételével zajlott – Patriotic Talks címmel – a Mathias Corvinus Collegium és a Danube Institute szervezésében. Figyelte a hazafiasságról folytatott eszmecserét? Önnek mit jelent a patriotizmus?

Ez sokak által kiátkozott fogalom – legalábbis minimum idejétmúlt gondolat hazafinak lenni manapság. Mondhatom, hogy az egész életem a patriotizmus jegyében telt: első emlékem, amikor a családunk a jugoszláv politikai rendőrség elől menekül a mostani Szlovénia területéről Magyarországra. A következő emlékem már Szombathelyhez kötődik: a velem egykorú gyerekekkel játszom a parkban, nagyapám pedig az első világháborús emlékeiről beszélget öreg barátaival. A két nagybátyám is jeleskedett a háborúban, ki is tüntették mindkettőt – gyerekként vágyakozva nézegettem vitézségi érmeiket. Szerencsére, az én nemzedékemnek már nem kellett háborúban vitézkednie: nekünk az maradt, hogy a munkánkkal hozzunk dicsőséget a hazánknak. A dicsőség azonban nem önmagáért való, egyetlen magyar anyanyelvű tudós sem feledheti saját közösségét. Mert az oktatási intézmények fenntartása azoknak az adófizetőknek köszönhető, akik közül sokan a felsőoktatás közelébe sem kerülhetnek. Ezért egyetlen ember sem feledkezhet meg arról a közösségről, amely verejtékes munkája révén őt a hátára emelte. Tehát minimum jó eredménnyel tartozik érte cserébe. S ha az embert nem hajtja a szűkebb és a tágabb közössége iránti felelősség és szeretet, akkor az élete könnyen kimerülhet az önzésben.

Bár a tehetséggondozással foglalkozó Tihanyi Alapítvány már 1996-ban létrejött, mégis ön volt a Mathias Corvinus Collegium első igazgatója 2001-ben. Hogy is van ez?

Bár az MCC mint tehetséggondozó intézmény valóban korábban jött létre, így ilyen értelemben nem én voltam az első igazgatója. Viszont az én igazgatóságom alatt sikerült megszerezni és átépíteni azt az épületet, amelyben azóta is működik a kollégium. Az épületnek köszönhetően a rendszeres oktatás is elindulhatott. Hozzá kell tennem, hogy a diákok az Eötvös József Collegiumban is bent laktak, és ott kaptak oktatást is, az Eötvös Collegium pedig a francia École normale supérieure mintájára jött létre. Tehát a tehetséggondozásnak ez a formája egyáltalán nem új keletű, csak a második világháború után, a szocializmus évtizedei alatt a pedagógia tudománya a kiemelt tehetségekkel való külön foglalkozást nem találta helyesnek.

Ma is sokan felteszik a kérdést, hogy mi szükség van külön tehetséggondozásra és elitképzésre akkor, amikor több kiváló felsőoktatási intézményünk is van a Nemzeti Közszolgálati Egyetemtől kezdve a Budapesti Corvinus Egyetemig.

Rendkívül sokat adok Kroó Norbert magyar fizikus, kutatóprofesszor szavára és tapasztalatára, aki egyszer úgy fogalmazott, hogy a fölsőoktatás csúcsa Európában a Rajna mentén található. Azért ott, mert a Rajna menti egyetemek eredményessége kimagasló az újítások, a szabadalmak, a tudományos cikkek és könyvek terén. Rajnától keletre, de nyugatra is egyenletesen és megbízhatóan lejt a fölsőoktatás és a kutatás színvonala – ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne néhány kivétel, mint például Oxford vagy Cambridge. Magyarország e tekintetben ott van, ahol az ország földrajzilag is elhelyezkedik: meglehetősen távol a Rajna vonalától. A magyar – elitnek gondolt vagy nevezett – egyetemek más ligába tartoznak, máshol tartanak, mint az európai elit. A Rajnától keletre tehát még bőven lenne tér elit intézmények létrehozására. Már csak azért is, mert a magyar egyetemek alsóbb kurzusai nemzetközi összehasonlításban nem szerepelnek rosszul. A mesterképzés, illetve a doktori képzés terén viszont van fejleszteni való.

Mi ennek az oka?

A megkésettség és a történelem. Magyarország első egyetemét ugyan 1367-ben alapította meg I. Lajos király Pécsett, de néhány évtized múlva sajnos már nem is működött. Az igazi nagy egyetem létrejöttére 1635-ig kellett várni. Amikor tehát Európa nagy és híres középkori egyetemei már több kört lefutottak – sportnyelven fogalmazva –, mi még a startvonalnál sem álltunk. Hazánk egészen 1855-ig a középkori oktatási rendet követte, majd a német példát vette át. Ez azt jelenti, hogy nem csináltuk végig sem az angolszász, sem a francia egyetemek fejlődését és reformját, hanem jelentősen elkésve csatlakoztunk a német egyetemekhez. Amikor 1855-öt hangsúlyozom, azzal tulajdonképpen arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindössze 88 évvel a születésem előtt hagyott fel a kora középkori oktatási rendszerrel Magyarország. Az elmaradottságunkon Klebelsberg Kuno változtatott, aki nyugati egyetemekre küldte doktorálni a tehetséges magyar fiatalokat. Neki és az oktatást, illetve a tanárképzést érintő reformjainak köszönhetően rövid ideig nyugat-európai színvonalú professzoraink voltak. A néhány évig tartó csúcsot követően a második világháború, majd a vasfüggöny mögötti elszigeteltségünk miatt ezek az eredmények szétporladtak. Mindezzel együtt én úgy gondolom, hogy a magyar fölsőoktatásban megvan a kapacitás arra, hogy létrehozzon egy szellemi elitet, főleg akkor, hogyha Klebelsberg Kuno mintájára képesek vagyunk arra, hogy elküldjük külföldi mesterekhez is a tanítványainkat. Oktatóként azért megjegyzem, hogy egy tanárnak az is a feladata, hogy inspiráló legyen a diákjai számára. Megnyerje a bizalmukat, lelkesítse őket, de amikor a diák elér az egyetemi éveinek a végére, a tanárnak az a kötelessége, hogy a hozzá ragaszkodó diákot leválassza önmagáról és elvezesse más tanárokhoz is, hogy több inspirációt kapjon. Ezt követően a tanár a tanítványa pályájának egyengetésével tud hozzájárulni ahhoz, hogy a diákja tehetsége ki tudjon teljesedni.

Ön annak idején milyen célkitűzéssel vállalta el az MCC igazgatói tisztségét?

Mindig is izgatott az elitképzés – talán azért, mert a szocializmusban tilos volt. Harmatta János nyelvészprofesszor után én is azt vallom, hogy minden országnak megvan a maga elitje: tudományban, művészetben, közéletben. A kérdés ezek után már csak az, hogy vajon föl is készítjük-e erre a szerepére? Az elitképzést érdemes már a középiskolában elkezdeni, de valójában az egyetemeken kellene nagyüzemben művelni. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem elindulásakor is azt éreztem, hogy egy olyan fölsőoktatási intézményt kell létrehozni, amely sokkal jobb lesz, mint a többi. Az MCC esetében is ugyanez a gondolat vezérelt.

A mai magyar elitet milyennek látja?

Magyarországon nagyon jó például a zenei oktatás, kétségtelenül kiváló muzsikusokat képezünk. Néha lekicsinylően beszélünk a „fakezű" osztrákokról vagy németekről, miközben a legjobb zenekarok mégis náluk vannak. Nálunk a tehetséges emberek valamiért eltűnnek – főleg azután, hogy munkába állnak valahol. Úgy vélem, kevés olyan munkahely van, ahol olyan inspiráló a légkör, mely egy egész életen át képes a legjobb teljesítmény elérésére ösztönözni az embert. Kétségtelen, hogy a magyar oktatási rendszer is képes kiválóan képzett, fiatal gárdát létrehozni – az más kérdés, hogy ezek a szakemberek boldogulni tudnak-e a magyar közegben. Sok példát lehetne mondani olyan fiatal tehetségekre, akik világhírnévre tettek szert vagy irigylésre méltó karriert futottak be, miután külföldre kerültek. De ne feledjük: két nagyon fontos összetevője van egy karriernek. Megfelelő szellemi képességek és megfelelő felkészültség nélkül komoly pályafutás aligha képzelhető el. Azonban ezek is mind hiábavalóak, ha hiányoznak bizonyos jellembeli adottságok: ha hiányzik a tisztesség, ha hiányzik a nagy tettekre sarkalló belső hév. Ezért lenne fontos, hogy olyan intézmények jöjjenek létre, ahol a magyar elitet tovább lehet fejleszteni és foglalkoztatni, ahol a versenyszellem és maga a közeg még jobb teljesítmény elérésére sarkallja a tehetségeinket.

Az MCC védnöki testületének tagjaként mi a véleménye az intézmény életében idén bekövetkezett fordulatról?

Ami eddig „kisipari" módszerekkel ment, az most nagyüzemekre jellemző fordulatszintre kapcsol. Nagy reményeket fűzök a 2021-ben várható változásokhoz. Eddig is szép eredményeket ért el a kollegium, nagyon sok fiatalt hozott olyan helyzetbe, melynek köszönhetően sikerült a tehetségüket sokoldalúan kibontakoztatni. A Mathias Corvinus Collegium képes arra, hogy összegyűjtse és többletmunkára ösztönözze a legtehetségesebb fiatalokat, és magasabb tudásszinttel bocsássa ki őket az életbe. Ehhez persze megfelelő partnereket kell találni a fiatalságban.