Olvasási idő: 5 perc
Cinka, garád, lajbi, masina, sifon...Ismerősek ezek a szavak? Tudja, mit jelentenek? Sokan nem ismerik már ezeknek a szavaknak a jelentését, de vannak vidékek, ahol még ma is a mindennapi élet részei. "Aki egyszer ellátogat ide, annak szívét rabul ejtik a görbe dombok és a kedves házikók..." írja Mohos Zsófia fotográfus Palócföldről, azaz - ahogy Mikszáth nevezte - Görbeországról. Arról a vidékről, ahol Zsófi a gyermekkorát töltötte. Vendégünkkel Török-Varga Eszter KP-koordinátor beszélgetett egy eltűnő világról.
Szilvalekvár fő az udvaron az üstben. A levegőt a gőzölgő, rotyogó főzet illata és a kéményből kiszálló füst keveréke lengi be. A kis asztalon a vájling már üresen áll, a tartalma már ott fortyog a többivel. A hokedlin a cica pipiskedve szimatol, hátha akad valami neki való is ebben az izgalmasan füstös-édeskés kavalkádban. Este van. Vagy inkább hajnal? A szürke félhomályban egy kendős néni lép ki a kis házikó sárgafényű, üveges ajtaján. Több réteg ruha és alsószoknya védi az őszi, csípős levegőtől. A kezében lévő kis papírtekercsből azt is látjuk, hova indul. Bent az asszonyok sürögnek, mosogatják a lekvárfőzés eszközeit. Rend a lelke mindennek.
Mohos Zsófia egyik fotója örökítette meg ezt a pillanatot Palócföldön. Azon vidéken, amelyet Mikszáth csak Görbeországnak nevezett az emberek észjárására és a dombos vidékre utalva. Itt – Kisecseten – töltötte gyermekkora nagy részét Zsófi a nagymamánál, Zsuzsi néninél. Már akkor is nagy volt a vágy benne, hogy megörökítse az utókor számára ezt az eltűnő világot, és amióta írni tud, le is írta a számára – és reményei szerint a mások számára is – fontos dolgokat.
Zsófi Görbeország-projektje és Görbeország-naptára a Highlights of Hungary 2022 közönségnyertese lett. "A képeken talán sokan felismerhetjük a régi nyarakat, amikor még mezítláb szaladgáltunk az udvaron a baromfi után, amikor a mamát hallgattuk a kis sámlin ülve, ahogy régmúlt idők meséjét szövögette, miközben dolgos kezeivel kifejtette a borsót. Egy olyan világról mesélek a képeimmel, amelynek mindannyian részesei voltunk, vagyunk. Egy régi, igazi életről." – olvasható Zsófi weboldalán, és talán ennek is köszönhető népszerűsége: közösségi média felületein több mint tízezer követője van.
Egy analóg géppel kezdett dolgozni – mesélte –, először a virágokat, a tájat és saját magát fotózta. Kisecset volt a világ közepe akkor számára. Ma pedig már ő ott nem csak Zsuzsi néni unokája. Hogy hogy engedték be ezek az emberek az életükbe? Időt szakít rájuk, leül velük beszélgetni, kivárja, amíg közel engedik magukhoz – árulta el nekünk Zsófi. Van, akinél ez egy évbe is beletelt. Mint mondta, a természetességük mindig magával ragadja őt, és az, hogy nem esnek ki a napi rutinból: el kell imádkozni az imát, s csak utána lehet fotózni. Minden embereket fotózó fotográfus pszichológus is – állítja Zsófi –, kell hozzá egyfajta képesség, hogy értsük a lelküket, gondolkodásmódjukat.
Eszter, aki maga is néptáncos, és kicsiknek is próbálja átadni a néptánc és a népszokások szeretetét, kíváncsi volt arra, Zsófi mit gondol arról, ha valaki ma népviseletbe öltözik. Zsófi elmondta, a népviseletbe öltözés egyre több fiatalnál megjelenik, van egyfajta újjáéledés, és ő mindig nagyon örül, ha ilyen öltözetben lát valakit, de fontos, hogy jól viseljük azt: úgy kössük meg azt a kendőt, ahogy kell, és ha valamit nem illik egymással viselni, akkor azt ne tegyük, mert éppen ez a szabályrendszer tesz ezt széppé.
A kérdésre, hogy a közösség állandó jelenléte, a mindenki ismer mindenkit és mindent tud a másikról-állapot nem zavarja-e az itt élőket, Zsófi azt felelte, ő éppen eltűnni látja ezt a jelenséget, mert egyre inkább szétesőben vannak ezek a közösségek. Inkább egyfajta magány érezhető az itt élő idős embereken. Korábban például egy gyász esetén nem maradtak magukra az özvegyek, siratóasszonyok voltak együtt, és ez sokat segíthetett a gyász feldolgozásában. Ma ez már nincs meg. „Egész életemben arra vágytam, hogy Kisecseten éljek, és kicsit idealizáltam azt a világot” – mesélte Zsófi, de mint mondta, ő maga is megélt egy nagyon magányos időszakot, amikor ott járt az egyik fotózás alkalmával. Viszont arra is rájött, van, aki ott is megtalálta a boldogságot, úgy, hogy soha nem mozdult ki a faluból. Ez az élmény is hozzásegítette őt abban, hogy rájöjjön, ezt az érzést saját magunkban kell keresnünk.
A közösséggel kapcsolatban azonban Zsófi azt is elmesélte, Nógrádsipeken, a falu végén négy asszony lakik egymás mellett, nincs kerítés az udvaraik között, szinte egy kommunában élnek és segítik egymást. Nagyon szépek ezek a magok, ezek a kis közösségek – mondta –, és talán a fiatalok is ezt keresik, amikor visszamennek a faluba. Emellett ott könnyebb megvalósítani az emberi tempót, amit ő is igyekszik eltanulni az ott élőktől.
