Olvasási idő: 6 perc

„Citius, Altius, Fortius”, azaz „Gyorsabban! Magasabbra! Erősebben!” – szólít fel minket az olimpiai jelszó. A sport ma már egyre nagyobb szerepet tölt be a modern társadalmak életében, nem csak egyéni, de össztársadalmi szinten is. Sporttal foglalkozó szakemberek találkoztak a miskolci MCC-ben, akikkel arról beszélgettünk, milyen fontos a sport nemcsak az egyén egészségügyi, fizikai, mentális fejlődése, de a helyi közösségek vagy egy nemzet identitásának megerősítése szempontjából is. A kerekasztal-beszélgetés vidám, baráti hangulatát a meghívott vendégeink garantálták, akik saját élettörténeteikkel is alátámasztották, mennyire fontos az ember életében a sport.

Csepregi Gábor Kanadából tért haza az MCC vendégoktatójaként, hogy élettapasztalatait, gondolatait megossza a fiatalokkal, és átadja azt a tudást, amit filozófiaprofesszorként és élsportolóként az elmúlt évtizedekben megszerzett. Tudományos pályafutása előtt olimpiai szintű vízilabdaedző és -játékos volt Kanadában, csapatával három olimpiára is kijutott. Egyik beszélgetőtársa, a miskolciak számára jól ismert Berci bácsi, azaz Kovács Bertalan volt, akivel évtizedek óta jól ismerik egymást, hiszen még ifjú korukban együtt úsztak Budapesten. Kovács Bertalan többszörös szenior világ- és felnőtt magyar bajnok úszó volt, aki az elmúlt évtizedekben sokakat tanított meg Miskolcon az úszás tudományára és a sport szeretetére. A két „nagyöreghez” csatlakozott Hajdú András, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának fiatal kutatótanára, aki maga ugyan nem volt élsportoló, de a sport mindig is közel állt hozzá, és már az egyetemen elkezdett komolyabban foglalkozni a sporttal mint kutatási témával. Veleczki Patrik, a miskolci MCC munkatársa kérdezte vendégeinket, akik a beszélgetés során számos személyes történettel és mosolyra fakasztó „sztorikkal” szórakoztatták a közönséget.

Csepregi Gábor elmesélte, hogy amikor 1969-ben Quebec városában élt, azzal bízták meg, hogy alakítson vízilabda csapatot. Járta a szegénynegyed iskoláit, hogy összegyűjtse a csellengő fiatalokat, akik eleinte nem ismerték sem a fegyelmet, sem a pontosságot, de az edzések során megtanulták mindezt, és volt, aki később azt is elismerte, hogy Gábor a börtöntől mentette meg azzal, hogy rábírta a sportolásra. A sport által tehát ezek a fiatalok nemcsak egy kisebb közösség, de a teljes társadalom hasznos tagjaivá is váltak.

Kovács Bertalan szerint nagyon fontos, hogy a sportoló – még ha egyéni sportban is tevékenykedik – érezze, hogy ő egy csapat tagja. Amikor a Miskolci Egyetem oktatójaként Amerikában járt, azt vizsgálta, hogy mitől olyan sikeres ott az egyetemi sport, és azt tapasztalta, hogy a csapatszellem teszi őket ilyen kiemelkedővé. Felidézte, hogy az ókori olimpiák idejére az egymással háborúban álló városállamok felfüggesztették a háborúskodást, és az újkori olimpiák megteremtőjének, Couberten bárónak is az volt a célja, hogy az egymással versengő csapatok tiszteljék egymást. Berci bácsi szerint a sport egyfajta versengés, de nem vérre menő harc, a végén az ellenfelek kezet fognak, mert tisztelik egymást, elismerik a másik teljesítményét. Erre is megtanít a sport.

Arra a kérdésre, hogy áldozat vagy megszállottság kell-e ahhoz, hogy valaki élsportoló legyen, mindhárman azt válaszolták, hogy mindkettőre szükség van ahhoz, hogy valaki kiemelkedő legyen valamiben. Csepregi Gábor szerint kell egy szenvedély, de ez egyben szenvedést is jelent, hiszen áldozatot kell hozni, ha eredményt akarunk elérni. Egy belső tűz fűti a sportolót, aki sok mindenről lemond az eredmény érdekében, de ezt a képességet, ezt az erőt az élet más területein is képesek lesznek alkalmazni, ezért másban is sikeresek lehetnek. A vízilabdázók között jó néhányan orvosok, jogászok vagy éppen üzletemberek lesznek, mert a sportban megtanult szoros időbeosztást, a fegyelmezettséget jól tudják kamatoztatni a tanulás és a munka terén is. Fontos azonban, hogy egy élsportoló életében is legyen más elfoglaltság a sporton kívül, hogy amikor az aktív sportolást abbahagyja, tudjon mással is foglalkozni. Kovács Bertalan számára sohasem járt áldozattal az élsport – mint mondja. Persze voltak nála is mélypontok, de ezeken hamar túllendült. Edzőként mindig is kisgyerekekkel szeretett a legjobban foglalkozni, mer ők még nagyon tisztalelkűek, nyitottak, és sok mindenre meg lehet őket tanítani.

Hajdú András kutatóként azt tapasztalta, hogy a nyugati világban az elmúlt néhány évtizedben mindenütt megnőtt az állam szerepvállalása a sportban, hiszen, ezekben az országokban úgy vélik, hogy aki rendszeresen sportol, az ritkábban betegszik meg, jobb teljesítményt nyújt, és mindez erősebb nemzetgazdasághoz vezet. Nagyon sok készséget fejleszt a sport, de jó hatással van a deviáns viselkedésre is, vagy sokat segít a szenvedélybetegségek, mint például az alkoholizmus kezelésében is.   A szakember Glasgow városát hozta fel példaként, ahol az utcai bűncselekmények visszaszorításában nagy szerepe volt annak, hogy küzdősportokra oktatták a fiatalokat, akik így nem az utcán, hanem az edzőtermekben töltötték szabadidejüket. A kutató szerint az egyik legfontosabb a sporttal kapcsolatban, hogy megtanít arra, ha valamibe energiát fektetünk, az még nem biztos, hogy sikert eredményez, de enélkül viszont biztos, hogy nem érünk el eredményt.

A beszélgetés végén szó esett a sport közösségépítő erejéről is, és persze, ha már Miskolc, akkor szóba került a DVTK. Hajdú András hangsúlyozta: mivel a szocializmus után megszűnt a szakosztályok jó része, eltűnt az utánpótlás-nemzedék több mint egyharmada, sportlétesítményeket zártak be, és krónikus tőkehiány alakult ki ezen a téren, így 2010 után csak egy „egészpályás letámadással” lehetett ezen változtatni. Nagy összegeket invesztált azóta az állam a sportba, uszodák, és más újabb sportlétesítmények épültek, ami ellen sokan ágáltak, de mindhárom szakember egyetértett abban, hogy meg kell értetni az emberekkel, a sportba fektetett tőke nem ablakon kidobott pénz. A sport nélkülözhetetlen az egyén testi és lelki egészségének megőrzése szempontjából, de a közösségépítő és a nemzeti identitást erősítő szerepe is kiemelkedő, és az egyik legfontosabb eszköz a hátrányos helyzetűek vagy a fogyatékkal élők integrációjában is.