A tavalyi év sikereit követően idén is folytatódik az MCC Középiskolás Ösztöndíjprogramja!

Fegyelem és figyelem. Ez a két szó jellemezte az ösztöndíjprogram résztvevőit, miközben Szabó Erik, az ösztöndíjprogram szakmai koordinátorának nyitóbeszédét hallgatták. Volt szó közösségről, egymásra figyelésről, szakmai alázatról és minden olyan MCC-s alapértékről, amelyre szüksége lesz a diákoknak, hogy a kitűzött céljaikat megvalósíthassák.

A 25 diák 10 hónapon keresztül részletes projekttervet dolgoz ki és valósít meg a mentortanár támogatásával, a témák pedig rendkívül változatosak, a pszichológiától kezdve a ChatGPT-n át a közösségi kertekig.

Örömteli volt látni, hogy a nyitókonferencián több mentor is képviseltette magát.

A nyitóbeszédet követően vált igazán nemzetközivé az esemény,az angol lett az uralkodó nyelv a kerekasztal-beszélgetés során. Pálfalvi Noémi, az MCC nemzetközi kapcsolatokért felelős igazgatója és Calum Nicholson, az MCC-Danube Institute közös vendégoktatója osztotta meg tapasztalatait, különleges szemléletét a csillogó szemű fiatalokkal. Arról is szó esett, hogy milyen MCC-s diáknak lenni, miért fontos a kreativitás és a bátorság, mit jelent külföldön tanulni és hazahozni a tudást, hogy érdemes elmélyülni egy témában. A kerekasztal-beszélgetést Lukász Kamilla, volt ösztöndíjas diák vezette.

A rövid szünet után Fodor Richárd, az MCC Tanuláskutató Intézetének kutatója Útikalauz kutatójelölteknek címmel tartott előadást, amely komoly segítséget, tippeket adott a diákoknak, hogyan vágjanak neki a kutatás kalandos ösvényének.

A pizzaebéd és portréfotózás után az ösztöndíjas diákok részletes tájékoztatást kaptak az előttük álló feladatokról, megtudták többek között azt is, hogy két táborban fognak részt venni és tervben van egy nemzetközi utazás is.

A nyitókonferenciát egy csapatépítő drámajáték zárta, ahol a fiatalok különféle szerepekben lubickolhattak Balla Stefánia (országos programkoordinátor) és Szabó Erik irányításával.

Szeretem az új dolgokat. Érzem az adrenalinlöketet mindig, ahogy a gerincem mellől elindul egy hullám, és lassan elér a karomba, az ujjaimba, és már várom, hogy szikrák csapjanak ki belőle, mint egy zárlatos hajszárítóból. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy olyan vörös vagyok, hogy bármelyik pillanatban megkérdezhetik, mégis mi a gond, vajon lázas vagyok-e. Sosem kérdezik meg.

Igazából nem tudtam, mire is számíthatok. Akkor izgultam talán ennyire utoljára, amikor először léptem be az MCC épületébe, és még azt sem tudtam, mi vár itt rám. Most minden ismerős volt. Nem keveredtem el a Google Maps-et forgatva, gúnárnyakkal a telefonomba merülve, hanem határozottan bementem a fotocellás ajtón, be az ismerős előtérbe, ahol vadidegen arcok helyett ismerősök mosolyogtak rám. Minden a régi, minden a megszokott.

25 ösztöndíjas ült össze szeptember harmincadikán reggel. A terem levegője szinte vibrált az elfojtott izgalomtól. Mindenhonnan kérdések záporoztak az emberre: mi a kutatási témád? Olyan természetesen tették fel, mintha csak az időről csevegnénk. Mindenki tudta, ez már rég nem a tervezgetés fázisa. Mit kutatnál, ha bekerülnél? Itt már nincs ha. 10 hónap munka előtt állunk, mert itt vagyunk a rajtvonalon.

Itthon vagy külföldön? Pálfalvi Noémi és Calum Nicholson osztották meg velünk tapasztalataikat.

 Hogyan kutassunk? Fodor Richárd erre adott választ a kutatásmódszertanról, kutatómunkáról c. előadásában.

 Ahogy körbenéztem a teremben, a többiek arcáról is hasonlókat olvastam le, mint amik bennem kavarogtak. Továbbra is izgalom (ez igazából az egész napot végigkísérte, jolly joker érzelem volt arra a napra), várakozás, de valahol már tudatosult bennünk, hogy mennyi anyagon kell magunkat átrágni. Tudtuk, nem lesz sétagalopp, és noha ezt mondogatták már előtte is, de én talán akkor fogtam fel, mi mindennel is jár ez együtt. Nem ijedtem meg. Egyszerűen felkészültem.

Ha már MCC-s program, akkor pizzaebéd. De ez is más volt. Egy nagy asztal köré leülve falatozni más, mint szétszóródva félig lecsüngő pizzadarabokat majszolni, miközben mindenki valamerre ténfereg, nem állja az egy helyet, teli szájjal magyaráz és megpróbálja túlkiabálni a zajt. Jó, igazából az utolsó kettő most is megvolt, mindenki hatalmas hévvel magyarázott, hogyan tervez kutatni, akik már találkoztak a mentorukkal éppen arról áradoztak, milyen jó fej, milyen segítőkész, akik meg még nem, ők pedig reményeiket fejezték ki egy hasonló mentor iránt. Intimebb volt, közvetlen és barátságos. Mellé persze szólt valami remek zene is, Stefi jóvoltából, aki minden szünetben megadta a kellemes alapzajt némi háttérzenével.

Csapat. Építő. Programokkal. Telt. A. Délután.

Ismeri mindenki a játékot, párokban mindenki egy szót mond, így kerekedik ki egy történet. A nevetés garantált.

Doktornő! Itt fáj a lábam látja? Itt, ahol mutatom. *Taps* Mondja kérem mi bántja. Itt biztos helyen van, a pszichiáter megőrzi a titkát. *Taps* Kisfiam megmondtam, hogy tanulj a történelem dolgozatodra, látod megint egyes lett, szobafogság, nem mész sehova. *Lecsengetnek* Ilyen ez a stoptrükk. Pörög, mindenki egy másik szituációt lát egy helyzetbe. Hogy élveztük-e? Igen. Igen élveztük. Minden jó, ha olyan közösséggel játszunk, akiknek az a legfontosabb, hogy nevessünk. Az kovácsol minket csapattá. A vidám közös emlékek.

Hát ezt nem hittem volna, hogy ilyen jól sikerül ez a nap. Élmény volt mindannyiunk számára, merem remélni.

Kihagytam-e valamit? Igen, de csak mert félek, már most átléptem a megadott terjedelmet. Többet is tudtam volna írni, de Erik meghagyta nekem, legyen könnyed, blogszerű. Én igyekeztem. Sok pillanat esett áldozatul ennek a szelektálásnak. Azok majd az emlékezetünkben megmaradnak.

Szentesi Eszter, KP ösztöndíjas diák.

A nyitókonferenciát követően pedig indulhat a munka, következik a kapcsolatfelvétel a mentorokkal, az adott téma kidolgozása és november elején egy táborban folytatódik a tudásbővítés és élménygyűjtés.

Hajrá, ösztöndíjas fiatalok!