A mérés-e még a kérdés?

Hogyan alakultak ki és miben különböznek az IEA, a TIMSS, a PISA és az OECD mérések? Mi áll ezek fókuszában. Van-e jövője a PISA-méréseknek? Többek között ezekkel a kérdésekkel foglalkozott előadásában Setényi János, az MCC Tanuláskutató Intézetének igazgatója, aki a szombathelyi képzési központ legutóbbi rendezvényén a PISA-felmérések hátteréről beszélt az érdeklődőknek.

A tudás körüli versengés mindig is jelen volt a világban. 2000-től szemtanúi vagyunk egy neoliberális kísérletnek az oktatás globális kormányzására – többek között ennek eredménye a PISA is. Háromévente a világ legfejlettebb országaiban felmérik a tizenéveseket, s ez idő tájt érdekessé válnak a helyezések, rangsorok, melyek aztán feledésbe merülnek. S bár az eredmények, s a nyomukban a felmerülő kérdések oktatási jellegűnek tűnnek, valójában ez egy geopolitikai ügy.

A PISA mint mérési eszköz 

Magyarország számára elsősorban a világban zajló oktatási kommunikációba való bekapcsolódásra jó – emelte ki Setényi János. Pozitív hozadékai (a globális összehasonlíthatóság, az oktatásról való közös gondolkodás) mellett azonban felmerülnek olyan problémák is, melyek több kérdést is felvetnek: mennyire tud egy változó szempontrendszerű mérés valóban releváns összehasonlítást adni?; feláldozható-e a kompetenciafejlesztés oltárán az oktatás egyik legfontosabb funkciója, hogy generációs híd legyen, mely biztosítja a kulturális folytonosságot, az örökségátadást?; megbízható, átlagos, jól működő munkaerőt akarunk-e nevelni egy globalizált, egynemű oktatási rendszerben?; kinek az érdekeit szolgáljuk igazából, ha alkalmazkodunk a PISA elvárásokhoz?

A tantárgyi alapú méréseken a magyar diákok általában jól szerepelnek, tantárgyi vetélkedők és diákolimpiák vonatkozásában Magyarország nagyhatalom – a PISA-méréseken azonban csak a közép-európai átlagot hozzuk. A nemzetközi mérésekkel szemben a nemzeti kompetenciamérések iskolákra, osztályokra és diákokra lebontva tudnak adatokkal szolgálni számunkra, melyek a konkrét oktatáspolitikai döntések kapcsán hasznosabbak tudnak lenni.

A mérések fontosak, hiszen eredeti céljuk szerint fejlesztési eszközök a kezünkben, s ezekben mi, magyarok jók vagyunk, az információk hasznosításában viszont még van mit tanulnunk.

Manapság az oktatási rangsorokon túl sokkal hangsúlyosabb a pedagógusok kérdése, hiszen kutatásokkal alátámasztottan is a tanárok az oktatási rendszer minőségének döntő tényezői. 

Napjaink fő kérdése pedig, hogyan lesznek jó tanáraink, illetve hogyan tartjuk meg őket? A pedagógia sokkal kevésbé tudomány, mint inkább művészet, mely mindig kontextusfüggő – minden csoport, minden gyerek más – kontextusba helyezni pedig egy jazz-zenészhez hasonlóan a jó pedagógus tud, aki a csoport jellemzőihez és igényeihez alkalmazkodva tudja egyedi módon szétszálazni majd újra összerakni a „dallamot”