Olvasási idő: 14 perc
„A magyarok a passzív ellenállás férfias politikájához folyamodtak, és nem ismerték el Ausztria uralkodási jogát - az írek a parlamentarizmushoz folyamodtak, ami az angolok uralmi jogának elismerését jelentette. És az egyik nemzet ma gazdag, erős és képes szembeszállni hódítójával, míg a másik szegény, gyenge és még szorosabban a hódító markában van”
Magyarország feltámadása, Arthur Griffith
Van, hogy két nemzet, amiket országok és kilóméterek ezrei választanak el, mégis hasonló sorsra jut. Azonos traumákat élnek át, küzdik át magukat nehézségeken, mígnem végül ugyanott lyukadnak ki. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ezek a megpróbáltatások ugyanúgy is hatnak rájuk. Arra, hogy miképp formálja meg különféleképpen egy-egy esemény egy nép kultúráját, hangulatát és hozzáállását, nincs jobb példa, mint Írország és Magyarország esete.
A két ország történelmében egy fontos közös vonás van, még pedig a külső megszállás, és az az ellen való küzdőszellem kialakulása. Magyarország évszázadokig szenvedett el inváziót törököktől, osztrákoktól majd a szovjetektől is. Ezzel szemben, az írek vagy majdnem 1100 éven át küzdöttek a betolakodó népek ellen (Normannok, Angolok, stb). Ez a küzdés, a harc a szabadságért mai napig jelen van kulturális hagyományaikban és hozzáállásukban a mindennapi dolgokhoz mindkét nép esetén.
Magyarország tekintetében, az egyik legnevesebb alávetettségi időszak a Török Hódoltság idejére tehető. 1541-től kezdődően a mai Magyarország területének a zöme török kézre került, és úgy is maradt közel 150 éven keresztül. Ezidőben, a főleg Erdélyi Fejedelemségben lévő magyarok és székelyek próbáltak függetlenedni és ellenállni mind a töröknek, mind pedig a Habsburg háznak, akik az akkori Magyarország északi részét birtokolták. Zrínyi Miklós hősiesen, de sikertelenül próbálta megszervezni a törökök magyar csapatok által való kiűzését az országból.
Ennek a kettős ellenállásnak a török kiűzése vetett véget, azonban Magyarország ezután sem kaphatta vissza függetlenségét. A vasvári béke utáni felháborodás következtében (amely a Habsburgokban való éles csalódást jelentette) I. Lipót abszolutizmust vezetett be a Habsburgok által kontrollált területeken, mondva: „a magyarok rebelláltak, s ezzel minden privilegiumukat elvesztették, mostantól kezdve tehát, fegyverrel alávetettek kezeltetnek”.
Ez persze jelentősen megnövelte a magyarok lázadó szellemét, és a szabadságharcos ideál kiváltképp felértékelődött. Miután a zentai csata következtében végleg kiűzték a törököt, a Habsburg uralommal szembeni ellenállás került az előtérbe. II. Rákóczi alatt elhíresült a kuruc fogalom, és a lázadások sok fajta formát vettek fel az akkori szabadságharc bukása után is.
Mária Terézia és II. József megpróbálták még jobban központosítani a birodalmat, de utóbbi halálával ez nem tudott megtörténni, és így Magyarország beléphetett a reformkorba.
Ekkor történhetett meg az is, amely a mai napig az egyik legjelentősebb esemény a magyar történelemben, az 1848-as szabadságharc. Ez volt a nemzeti öntudatra ébredés időszaka, mind kulturális mind politikai szinten. Olyan szereplők, mint Széchenyi István, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, a mai napig tiszteltek és hősként ünnepeltek. Petőfi Sándor nemzeti dala, és országunk himnusza mind ebből az időszakból származik, és azt emeli ki, hogy harcolni kell az elnyomás ellen, és a függetlenség, a láncok ledobása, mint központi érték jelenik meg.
A szabadságharc alatt és az azt követő időkben véglegesedett a mai magyar nemzet fogalma. A Bach korszak fenntarthatatlan abszolutista rendszere után, ahol megtorlásként több száz tisztet és polgári személyt ítéltek halálra, jött el az a közös megállapodás, melyre a többi alávetett ország, így az Ír is, irigykedve nézhetett. 1867-től megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia, és így 300 éve nem látott függetlenséget kaphatott az ország. A kül- és hadügyön kívül minden intézkedési rendszer autonóm működött, és úgy nézett ki a hosszú évek harcai után végre célhoz ért a magyar nemzet.
Ennek a kényes, de viszonylag békés helyzetnek, az első világháború borzalma vetett véget minek következtében a Trianoni békediktátummmal az ország elvesztette területének két harmadát. Ezután a megmaradt Magyarország végre ténylegesen függetlenné vált, azonban a revizionizmus eszméi, a jobbratolódás és a helybéli közelség miatt hamar belesodródott a második világháborúba. A háború után a Szovjetunióval szövetségben lévő kommunista párt vette át a hatalmat az országban, így Magyarország újból elvesztette függetlenségét, és Szovjet fennhatóság alá került.
A küzdőszellem, amely még a Rákóczi és az 1848-as forradalmak idejéről maradt nem halt el teljesen. 1956-ban újabb szabadságharc, forradalom tört ki Budapest utcáin. A forradalmárok hősiesen küzdöttek, de elbuktak, mikor az orosz tankok bevonultak a városba. A függetlenség eszméje azonban megmaradt, és így 1989-ben, a rendszerváltással végre a többszáz éves ideál megvalósulhatott, és megalakult a független Magyarország.
Az ír történelem sok helyen reflektál és hasonul a magyarhoz, főként a megszállók elleni harc tekintetében. Írország ilyen mértékű elnyomást, a brit szigetek részeként, közvetlen szomszédja által szenvedett el.
Megszállásainak kezdete a normann invázióra tehető vissza, mikor is II. Henrik skót király pápai engedélyre szerezte meg a hatalmat az ország felett, a normann Stongbow-tól, aki korábban konszolidálta az ország feletti irányítást. Henrik, fiát, akkori szokás szerint Írország Urának nevezte ki, mely egy évszázadon keresztül öröklődött a szigetország uralkodóival.
1315-ben a skót Edward Bruce a szigetre utazott és sok őslakos keltával szervezkedve megtámadta az angolokat. Bár lázadása a faugharti csatában elbukott, Dublin környékén akkora pusztítást hoztak a harcok, hogy a káoszban sok korábbi ír földesúr vissza tudta szerezni birtokait.
Ezután érkezett az országba a „fekete halál”, 1348-ban. Mivel ekkoriban az angol és normann lakosságú előkelő réteg sűrűn lakott városokban élt, főleg őket veszélyeztette a betegség, és így a falvakban lakó írek vissza tudták szerezni korábbi hatalmukat.
Mint ahogy a magyar történelem során, itt is viszontagság után viszontagság jött az ír népnek. Miután VIII. Henrik megalapította az állami egyházat, az angolok, walesiek, skótok mind csatlakoztak, de az írek maradtak katolikusoknak. Ez a vallási ellentét csak egy jele volt annak az angolellenességnek, amely jellemezte az ír népet akkoriban.
VIII. Henrik elődeivel ellentétben ír királynak kiáltotta ki magát, és elkezdte az egyházi javak és az Anglikán egyház ellen dolgozók büntetését, földjeinek elkobzását, majd szétosztását saját hívei között. Mária királynő alatt kezdődött el az angolok erőszakos áttelepítése Írországba, főként az északi részre. Az ország ekkor még megőrizte parlamentjét, és külön közigazgatási egységei voltak, azonban csupán törvénykezdeményezési jogot kapott, a főbb döntések az Angol király kezében voltak.
Az angol parlament gyakran hozott olyan döntéseket amelyek az írek számára hátrányosak voltak, és a szigetország tisztségeinek nagyrészét angolok töltötték be.
Ekkor történt az ír történelem egyik legvéresebb, és általuk leggyűlöltebb időszaka, Oliver Cromwell kormányzó idején. Cromwell megrögzött protestáns volt, és a keménykezű irányításban hitt. Meghódította és feldúlta az országot.
A közvetlen háborús emberveszteséget bubópestis és éhínség is súlyosbította, így a lakosság emberveszteségét a háború előtti lakosság 20-40%-ára, sokszázezer emberre teszik.
1791-ben Belfastban Theobald Wolfe Tone megalapította az Egyesült Írek Szövetségét, amely a békés együttélést szorgalmazta, azonban a britek ebben fenyegetést látva kivégezték a vezetés néhány tagját. Ez egy újabb felkeléshez vezetett, amit az angolok kegyetlenül levertek.
1800-ban az Act of Unionnal (Egyesülési törvény) egyesítették az ír és a már egyesült angol–skót királyságot. Ezzel létrejött Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága. A királyságban jelentősen erősebben voltak érvényesítve az angol érdekek, gyakorlatilag kizárták őket a szavazásból, és a katolikus vallásúakat megtiltották a hivatal felvételétől.
A nagy ír éhínség következtében, amikor is a burgonyavész sújtotta az országot az angol földesurak elűzték őket a területeikről, hogy saját birtokaikat növeljék. Ennek hatására rengetegen kivándoroltak, főleg Amerikába Angliába és Ausztráliába. Ez szintén összeegyeztethető az 1956-os magyar forradalom utáni kivándorlással.
A 19. század számos ír lázadást láttatott, Robert Emmet vezetésével sor került az ír köztársaságiak erőszakos lázadására, majd 1848-ban a fiatal írek lázadására, és 1867-ben, az ír köztársasági testvériség lázadására. Ezek mind-mind kudarcba fulladtak. Az ír nemzeti érzet és az ellenállás szelleme azonban erős volt, és nem álltak le a hatalomnak való ellenszegüléssel.
Az ír nacionalisták nemzeti újjászületési mozgalmat indítottak, és megkezdődött a kelta reneszánsz. Ez kicsit később történt, mint a magyar reformkor, ahol szintén tapasztalhattunk hasonló nemzeti feléledést, és kulturális re-vitalizációt.
1900-ban megalakult a Sinn Féin, egy nyíltan angolellenes párt, és melynek vezetője Arthur Griffith a magyar példát vette alapul az ország függetlenedési törekvéseire.
Könyvében, melynek címe, „Magyarország Feltámadása” az osztrák-magyar kiegyezést veszi alapul arra, hogyan kéne rendezni a viszonyt a Brit királysággal.
1913-ban létrejött az Ulsteri Önkéntes Erők katolikusellenes, britpárti szervezet, szemben az Ír Önkéntes Erőkkel, akik pedig protestánsellenes írekből álltak.
Az „írek 1848-a” 1916-ban jött el a húsvéti felkelés következtében. Az első világháború alatt a Dublini felkelők elfoglaltak több stratégiai pontot a városban, a postán kinyomtatták a függetlenségi nyilatkozatot majd felolvasták és felhúzták az ír zászlót.
Az angolok ezután gyorsan leverték a felkelést, és a lázadás 15 vezetőjét kivégezték. A felkelés kirobbantásáért a Sinn Féin-t hibáztatták, mely ennek következtében Írország legnépszerűbb pártja lett.
Volt azonban egy vezető a húsvéti felkelés során akit nem végeztettek ki, amerikai állampolgársága miatt. Éamon de Valerát-nak hívták, és miután átvette a párt vezetését megalkotta az „illegális parlamentet”, a Dáil Éireann-t és elkezdte angol irányítás nélkül kormányozni az országot.
Miután az angolok letartóztatták az illegális kormány tagjait megalakult az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA). Különféle gerillaakciókkal próbáltak ellenállni az angoloknak és szabotálni törekvéseiket, lehetetlenné téve a kormány munkáját.
Az angolok egy ír gaelic-football mérkőzésre bevonulva rálőttek az ártatlan szurkolókra, amely még nagyobb felháborodáshoz vezetett, ez a nap az első véres vasárnapként vonult be a történelembe.
1921-ben aláírták az angol-ír egyezményt, melynek hatására Írország két részre szakadt. A protestáns többségű északi területek onnantól kezdve Észak-Írországként brit fennhatóság alatt maradtak, míg a többi megye ír szabadállam néven függetlenséget nyert, de a brit Nemzetközösség tagja maradt.
A döntéssel sokan elégedetlenek voltak, de egy mesteri húzás volt az angolok részéről, hiszen az ír függetlenségi szervezetek így több részre szakadtak, és elkezdődött az ír polgárháború.
Ennek végeztével, hosszas reformidőszak jött létre az államban. 1937-ben új alkotmány került elfogadásra, és az ország élén a „Taoiseach” tisztsége lett létrehozva, mint egyben elnök és miniszterelnök.
Bár 1930-tól az Írek nem vettek részt a Brit Nemzetközösségben, '49-ben léptek ki végleg belőle, és adták ki a "The Republic of Ireland Act 1948" (Az Ír köztársaság határozata 1948) határozatot. Ekkortól beszélhetünk hivatalosan Írország függetlenségről.
Írország és Magyarország rögös útján így láthatók a hasonlóságok. Mindkét nép évszázadokig küzdött a függetlenségéért, és több sikertelen felkelés és függetlenedési kísérlet után végre sikerült elnyernie szabadságát. Az ilyen országok, természetes úton nagyra tartják kultúrájukat, kincsként őrzik történelmüket, hagyományaikat, vallásukat.
Mindenféle megszállási és külső függési viszonyra érzékenyen reagálnak, és a nemzeti szuverenitás elengedhetetlen érték a szemükben.
A volt elnyomók, történelmi ellentétekkel rendelkező országok iránt (Magyarország-Törökország, Írország-Anglia) lévő ellentét sok esetben békés viszonnyá alakult, mely többnyire csak a sportban jelenik meg, bár szélsőséges esetek mindenhol előfordulnak.
Magyarországot és Írországot így összeköti egy kötelék, amely első látásra nem egyértelmű, de egy ír kocsmában egy korsó Guinness mellett ismerős hanggal cseng a szitkozódás, mikor előjönnek a történelmi sérelmek, vagy a büszkeség, hogy bármilyen nehéz is volt, bármennyi ideig is tartott, most ott leng a nemzeti zászló az országház előtt. Merje csak bárki elvinni onnan.
- írta: Kerényi Krisztián
