Reading time: 10 minutes

Óriási acélbeton-épület helyett a Gellért-hegy villanegyedébe és „intézményi karakterébe” ügyesen illeszkedő épületben látná a legszívesebben a Mathias Corvinus Collegium központját Sulyok Miklós. A kortárs építészet elismert szakértőjével, Németh Lajos-díjas művészettörténésszel, az MMA Művészetelméleti Tagozatának levelező tagjával a magyar építészet mértéktartásáról és józanságáról beszélgettünk. 

Művészettörténészként, az MMA levelező tagjaként rendszeresen publikál a nemzetközi és magyar kortárs építészeti és művészeti szaksajtóban.  Sok éves oktatói tapasztalata mellett volt már a Velencei Építészeti Biennále Magyar Pavilonjának kurátora, feldolgozta a Miskolci Építész Műhely történetét. A rövid összegzésből is kitűnik, hogy gazdag szakmai életpálya áll a háta mögött, s most úgy döntött, hogy csatlakozik a Mathias Corvinus Collegium projektjéhez. Milyen új kihívást látott a kollégium tervpályázatában, ami miatt igent mondott a feladatra?

Azért vállaltam el a feladatot, mert izgat, hogy valamiképpen részt vehetek a kortárs építészet formálásában. Egy építészettörténész, építészetkritikus követi az eseményeket és a megépült épületeket, arra azonban ritkán van lehetősége, hogy javaslatokat fogalmazzon meg, vagy csatlakozzon folyamatban lévő projektekhez. Ha ebbe a szerepbe mégis be tud lépni, akkor módja adódik arra, hogy ne csak a saját szakmájával, hanem egy széles alkotói gárdával érintkezzen: megbízókkal, akikkel párbeszédre van lehetőség, a kivitelezővel, a tervezővel és számtalan egyéb szereplővel. Ez számomra mindig nagyon izgalmas, de már eddig is voltak alkalmak, hogy ilyen módon beleláthattam egy-egy épület megvalósulásába.

Mindkét jelenlegi épületnek megvan a maga történelmi szerepe, amit mindenki máshogy ítél meg, Ön milyennek látja ezeknek az épületeknek a múltját?

A közelmúlt építészetének kezelése minden kortárs építészetkritikus számára a legérdekesebb feladatok közé tartozik. Itt nem történeti ítéletekről, hanem örökségről van szó; annak a helyzetnek a felismeréséről, hogy közünk van hozzá, és annak a kérdésnek a feltétele, hogy ezzel vajon mit tudunk kezdeni. A Pázmándi Margit által tervezett Munkásőrség székház morálisan és politikailag is negatívumokkal terhelt épület. A Munkásőrség egykori székháza negatív szereplője a magyar történelemnek. Annak az elnyomó rendszernek volt a része, amely szovjet helytartóként uralkodott itt Magyarországon 1948-tól 1989-ig. Emiatt kézenfekvő, hogy az épület sorsának rendezése visszabontásban vagy teljes elbontásban valósuljon meg. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy ennek a korszaknak az épületeit az utóbbi tíz-húsz évben gyakran éri olyan negatív kritika, amely hamar kiált bontásért, az én felfogásomban viszont nem ilyen egyértelmű ez a kérdés. A bontás sosem egy létesítményre vonatkozik, hiszen az egyes épületek sem csak önmagukban állnak, hanem egy városnak, egy városi szövetnek, egy történelemnek, egy kultúrának a lenyomatai.

A munkásőrség épülete különleges helyet foglal el ebben a tekintetben: egy olyan – talán nem túlzás ezt mondani – gyűlöletes szereplője volt a fent említett kornak, amelynek a korban is elavultnak számító technológiai megoldásokat felmutatószékházát nyugodtan a feledésbe küldhetjük.

Mindezek mellett rendkívül fontos szempont a funkcionális és műszaki aspektus is egy épületnél, hiszen ez az ingatlan úgy ahogy van, nagyon kevéssé alkalmas arra a célra, amire a Mathias Corvinus Collegium használni kívánja.

Az építészetet, mint alkalmazott művészet esetében meghatározó szempont a funkció. Hogyan alakult, változott az építészet szerepének elgondolása az elmúlt évszázadokban? 

A modern építészetben a 19. század végétől kezdve a 20. századon keresztül az ipari szemlélet, az ipari esztétika uralkodott el. Az ipari esztétika pedig a gép esztétikája, vagyis a 20. századi építészet fő vonalát a gépi termelés által létrejött épületszerkezetek és az ilyen épületszerkezetek esztétikája jellemezte. De bármennyire is úgy tűnik az uralkodó építészettörténeti és építészetesztétikai szemléletből, mintha mindig is az iparcsarnokok és gyárak határozták volna meg az irányt, ez nem így volt. Mindig is volt egy párhuzamos tendencia, amelyet leginkább érzékeny modernnek, vagy organikusnak lehet nevezni. (Ez a jelenség nem összekeverendő a magyar organikus építészettel). A modern építészet és az ipari építészet esztétikája azt az időtörést valósítja meg, ami az egész modern korra jellemző, vagyis hogy kezdjük újra, a régi már semmire sem alkalmas nekünk. De ez egy romboló szemlélet, és már a 20. század elején jelentkeztek olyan regionalista vagy kontextualista tendenciák, amelyek azzal a vidékkel, azzal a tájjal és kultúrával kívántak foglalkozni, amelyben létrejött az adott épület. Tehát nem megszakítani akarták a folytonosságot, hanem továbbvinni. Az építészet mindennapi környezeti karakterét Roger Scruton angol filozófus és esztéta fejtette ki talán a legérzékletesebben és a legalaposabban, miszerint az építészet a minket körülvevő környezet; egy társadalmi összjátéknak a része, emiatt pedig egészen más megítélés alá kell esnie, mint a képzőművészeti műfajoknak.

Milyen újdonságai, jegyei lehetnek a 21. századi építészetnek, amelyek képesek megőrizni a régi hagyományokat is?

A 20. század folyamán a romantikus művész és építész szerepfelfogásból következően az építész egyéni jelentősége túlzottan felértékelődött. Az építész mint valami Démiurgosz jelent meg, aki egyfajta karmesterként irányítja az építés folyamatát és mindent meghatároz. Vagyis az elitista, a romantikus zsenifogalomból keletkező modern építész szerepe dominált a 20. században. A század végére kezdett kialakulni az úgynevezett csapatszemlélet, a modern épületek létrehozásához ugyanis sok szakértőre van szükség. Már nem csak a statikus és az építész, vagyis a műszaki szakember és a művész kettőséről volt szó, hanem gépészeti szakértők hadáról. Míg a történeti építészetben nem volt gépész – hiszen se víz, se villany, se csatorna nem volt még az épületekben –, addig a modern építészet elképzelhetetlen gépesítés nélkül. A modern épületek létrehozásához tehát csapatokra van szükség. Így az építésznek a túlzott fontossága mostanában egyre inkább visszaszorul az építés folyamatában. A legfiatalabb nemzedékek pedig sokkal kevésbé vágynak a korábbi szerepre, és sokkal inkább csapatmunkában gondolkodnak.

Az építész felelőssége a jelenlegi tervpályázat esetében is nagy, hiszen bármi is fog itt épülni, az hosszú időre, évtizedekre meghatározza majd a Gellért-hegy látképét. Mit lehet ebből a kedvező helyzetből kihozni? Mennyire kell, hogy az új épület illeszkedjen ebbe a látképbe?

Azért is vállaltam el a felkérést, amikor elolvastam az építészeti tervpályázat kiírását és abban a Mathias Corvinus Collegium nevelési filozófiáját, célját, mert mindezt szellemi és építészeti értelemben is támogatni tudom.

Az, hogy a Gellért-hegyi környezetben miképpen jelenhet meg vagy kellene megjelennie az új épületnek, az abból következik, ami az építtető saját intézményi felfogása: vagyis, hogy itt olyan tudományos tehetséggondozásban vegyenek részt a fiatalok, amely a magyar hazát szolgálja – tehát valamiképpen a hazafiság és a hazaszeretet kap szerepet ebben.

Ez a 19. századból eredő fogalom nyer megfogalmazást a Mathias Corvinus Collegium önmeghatározásában és ezt próbálják meg építészeti szemléletként is sugalmazni. Én azt tartom helyesnek, hogy egyrészt ezt a Gellért-hegyi villanegyed karaktert, másrészt az intézményi terület határán lévő karaktert tudják folytatni. 

Tehát helye van az épületnek a Gellért-hegyi villák között?

A Somlói út és a Ménesi út körülötti részekről beszűrődik az intézményi jelleg, hiszen a mai Eötvös Collégium és egyéb épületek is középületek, oktatási épületek. Az épületméret esetében ugyanakkor nem volna szabad elengedni a gyeplőt, tehát nem kellene az ikonikus óriástorony irányába elmenni. Tehát nem szabadna hatalmas acélbeton épületeket építenünk ezen a helyen. A másik fontos szempont, aminek meg kell jelennie, az ökológiai szemlélet. Az ökológiai karakter ugyanúgy hozzátartozik az épülethez, mint bármilyen esetleges formai elvárás. Fontosnak tartom azt is, hogy a közösségi helységek jelentőségét hangsúlyozzák a tervek: azt, hogy az épület használói – a bent lakó diákok, a tanárok, illetve a rendezvények résztevői is – együtt lehessenek. Ne legyenek teljesen elszeparált funkciók, ne legyen külön konferenciaközpont, külön könyvtár, külön bentlakásos kollégium és külön oktatási rész, hanem amennyire a funkciók és a józan ész megengedi, közös használatra adjanak módot. A feladat adott: az MCC által felvázolt program térbeli megfogalmazását kell megtalálnia a pályázó építészeknek.

Az interjú szerzője Vető Marietta, az MCC megbízott kommunikációs igazgatója.

A kollégium átépítése kapcsán Kálmán Ernő Ybl-díjas építésszel és Jáger-Lőrincz Orsolyával, korábbi diákunkkal, építésszel is beszélgettünk.